Titokzatos szempár |TaeHyung|

②⑤.ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

A parancsszót követően a kutya fehér árnyalakja nekiiramodott, amit a földes úton heverő kavicsok sercegése tett még egyértelműbbé. Elmémre ködfátyol ereszkedett és a kérdések heves zápora vetült ki szemeim elé. Rövid fekete frufrum a szemerkélő eső, s a homlokomon gyöngyöző veríték miatt arcomhoz tapadt.

"- Miért? Mit tegyek? Mi a francot tegyek?" - a kutya lihegése egyre közelebbinek hangzott, mígnem megéreztem forró, nyálas száját a kézfejemnél, amit egy másodperc tört része alatt ragadott meg, hogy hegyes fogait először csuklómba, majd az alkaromba mélyessze. A fájdalomtól szemeimet és fogaimat összeszorítva szisszentem fel, viszont a testemet nem bírtam mozdítani. Nem tudok elmenekülni, valamiért még ezután is bízni akarok TaeHyungban.

- TaeHyung... - préselem ki magamból elég hangosan ahhoz , hogy a fiú is meghallja. A kutya harapása által okozott fájdalomtól a fogaimat csikorgatva fordulok a fiú irányába, hogy a vörös íriszekbe nézve szólaljak meg ismét - elég volt. Kérlek! - SoonShim a fejét megrázva ránt egyet karomon, amitől úgy érzem az menten ki is szakad a helyéről. A mellkasom olyan nehéz, hogy nem jutok levegőhöz, a lábaim pedig megállíthatatlanul remegnek - TaeHyung! - a forró levegő égeti a torkomat, ahogyan elhagyja a tüdőmet. Érzem, ahogyan a lábaim feladják a szolgálatot mind a félelem, s a fáradtság okozta reszketés végett, így térdeimre esve válok még kiszolgáltatottabbá. A kutya pedig mintha erre várt volna fog a nyakamra, bár valami okból kifolyólag nem öl meg egyből, mint ahogyan HaEunnel tette.

"- Ennyi lett volna a történetünk? Nem tudtam segíteni neki, a 'barátaimnak' és nem tudtam segíteni magamon sem...annyira hasznavehetetlen vagyok" - forró könnyeim égetik arcomat, miközben lehunyom a szemeimet a halálra várva. 

- Sajnálom... - motyogom, mikor hallom a fiú közeledését - nem tud... - hangom elcsuklik a torkomat szorító könnyek miatt - tudtam segíteni Tae.

A nyakamat szorongató forró, nyálas pofa mintha eltűnt volna, miután megéreztem egy kéznek a súlyát a vállamra nehezedni. Szipogva nyitom ki eddig csukott szemeimet, hogy a bal oldalamon már guggoló fiú irányába emeljem a tekintetem. Könnyeim fátyolán át nehezen tudom érzéseit leolvasni arcáról, pusztán testének körvonalait, s homályos arcvonásait látom. Fejét lehajtja, így szürke, nedves tincsei arcába hullanak. Eddig vállamat fogó keze, karomon végigsimítva érinti meg először az alkaromat, majd kevésbé vérző csuklómat, éppen ott, ahol a kutya percekkel ezelőtt még fogaival harapott, mintha az élete múlna ezen. 

- TaeHyung... - ép kezemet a fiú engem fogó kézfejének irányába nyújtom. Bár csak egy egyszerű mozdulatnak tűnik, valamiért mégis nehezemre esik megtenni, ugyanis karom, mintha ólomból volna, alig akar mozdulni, izmaim pedig össze-összeugranak, így remegésre késztetve egész testemet.

- Sajnálom. Mindent - mély hangja valami okból még ezek után is megmelengeti bensőmet - Mindent... amiket tettem és mondtam. Most pedig elvesztettem újra a kontrollt... - TaeHyung hangja elhalkul, majd lassan leül mellém, még mindig a kezemet fogva. Tekintetemet a fiú arcára szegezem, vonásaira fókuszálva. Alsó ajkam beharapva próbálom elfojtani a könnyeimet, amik így már a torkomat égetik, mintha izzó parazsat nyeltem volna.

- Semmi baj - hangom rekedtes, idegenen hat, minthogyha nem is én szólaltam volna meg, hanem valaki más. Tényleg nem haragszom rá? Tényleg semmi baj? Szórakozott az érzéseimmel, meg akart ölni, így teljesen eltaszítva magától. Mindez rendjén van?

- MinGi - sóhajt egyet, mint aki valami fontosat akar mondani, de nem tudja hol is kezdje el.

- Hallgatlak.

- A társaid elvégezték a feladatot... így már csak egy dolgom van.

- Ennyi? - homlokom ráncolva figyelem a fiút, aki már ujjaimmal játszva nézi még mindig a sár fedte utat, amelyet már nem színeznek sötétebbre a hevesen zuhogó esőcseppek.