Titokzatos szempár |TaeHyung|

①②. ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

A pajtában vártunk még egy kicsit, mielőtt elindultunk volna fiú után, aki továbbra sem tért vissza a sötétségből. Már arra is gondoltunk, hogy eltévedt vagy rosszabb esetben felfalta valami, esetleg meggyilkolták ennyi idő alatt. Idő. Már nem is tudom mikor volt utoljára, hogy tudtam mennyi a pontos idő. Mióta itt vagyunk csak azt tudom milyen napszakban járunk, és még azt sem mindig. Mintha az idő vaskarma valamiféle játékot űzne velünk. Hol megáll, hol felgyorsul összezavarva ezzel az érzékeinket. Még soha nem éreztem ilyet, de úgy gondolom nincs is szükségem az időre, olyan mintha egy röpke pillanatra kiléptem volna a kegyetlen valóságból egy történetbe, amit mi írunk, ami rólunk szól. Mintha már évek óta itt lennénk, pedig valószínűleg csak pár nap telt el, amit mi nem is észlelünk, de a szüleink bizonyosan tudják mennyi ideje vagyunk távol, hogy mennyi ideje kóborlunk tér és idő között.

- MinGi-yah! - fogja meg valaki a vállam, mire ösztönösen összerezzenve pillantok a mellettem sétáló lányra, aki üveges tekintettel figyeli feltételezhetően gondterhelt arcomat  - Minden rendben van? - vonja fel fél szemöldökét, ezzel egy régen nem látott érzést varázsolva tejfehér arcára.

- Minden rendben, már amennyire ez lehetséges - hajtom le a fejem a barna vászon köpönyegem kemény ujját markolászva - Csak elgondolkodtam egy két dolgon.

- Mint például?

- Mint például a szüleink. Mit gondolhatnak, mennyire aggódhatnak értünk. Bele sem akarok gondolni min mehetnek keresztül, min fognak keresztül menni, amikor megtudják, hogy... - nem fejezem be a gondolatom, csupán a talajt bámulva lépkedek tovább. Hol hol belerúgva egy kisebb kavicsba. Ezután a megnyilvánulásom után mind a ketten a csend ólomsúlyú köpenyébe burkolózunk, ami úgy ölelt minket körbe, mint szerető édesanya egyetlen gyermekét. Talpunk alatt ropogott a kavicsok sokasága, ahogy szeltük az utat, immár úgy érzem teljesen célt vesztve, ugyanis mind a kettőnk tudta, hogy lehetetlen megtalálni DoYunt ebben a homályban, egy számunkra ismeretlen helyen, csupán a céltalanság és a kimerültség hajt minket előre. Tudjuk, hogyha ledőlünk automatikusan gondolkodni kezdünk, amivel az elménket roncsoljuk. Bár én most is ezt teszem, vagy nem?

 - Szerinted sem vagyok normális igaz? Szerinted sem normális, hogy egy pszichopatához "vonzódom", úgy hogy nem tudok róla semmit, csupán annyit, hogy gyilkol és esténként elveszve bolyong a faluban - tekintetem egy pillanatra sem szakítom el a földről - Tudom. Tudom, hogy betegen hangzik, de mintha elvarázsolt volna. Mintha megfertőzött volna a tekintete. Én...én várom a találkozást vele, várom, hogy megnyíljon felém, hogy rám nézzen. Rám emelje a varázslatos, titokzatos tekintetét.

- Szerintem is betegen hangzik - motyog alig hallhatóan - Éppen olyan beteg vagy, mint én - hangja elcsuklik.

 - De nem szerethetem. Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Szerintem valami teljesen más dolog áll a dolgok hátterében. Azóta érzem ezt, mióta...mióta először belenéztem a szemébe. Gyönyörű volt. Seo te ilyet még nem láttál. Mint egy természetfeletti csapás. A mellkasom hirtelen összeszorult, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig hevesebben vert, mint eddig valaha - hadarok, mint aki magának próbálja felvázolni mit is érzett, mit is gondolt.

- Ismerős az érzés.

- Mint akit fejbe vágtak. Úgy érzem magam, mint egy szer alatt álló szerencsétlen, akinek több és több kell. Nem elég a lelkemnek, ha csak látom. Szerinted sem normális ez? Alig láttam néhányszor. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor találkoztam vele - a jobb kézfejemre pillantva veszek egy mélyebb levegőt.

- Az érzések kiszámíthatatlanok, pontosan ezért ilyen bolond az ember. 

- De nem lehet, hogy érzek valamit. Badarság. Képtelenség. Szerintem másról van szó...