Titokzatos szempár |TaeHyung|

②④. ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

A fejem borzalmasan lüktet, amikor szemeimet lassan kinyitva emelem fel a fejemet, amit eddig a térdeimen pihentettem. Tekintetemmel tüzetesen végignézek a pajtán, a poros deszkapadlótól a pókhálókkal díszített sarkokig. Mély levegőt veszek, így a dohos, poros aroma utat tör magának a tüdőmbe, amitől önkéntelenül is köhögnöm kell. Szemeimet ismét lehunyva, fejemet a mögöttem lévő falnak döntve játszom vissza elmémben az este lezajlott jeleneteket, amitől a kezdetben enyhébb görcsös érzés erősödni kezd a gyomromban, és a könnyek égetni kezdik lehunyt szemhéjaim alatt a szemeimet. Az elmém valamelyest kitisztult a csöppet sem pihentető alvás után, és most rettenetesen mardos a bűntudat az este rendezett jeleneteim és a meggondolatlanul kimondott szavaim miatt. Bár sokszor nyers vagyok és nem beszélek lányokhoz méltóan, soha nem bántottam meg embereket sem a lelkileg, sem pedig fizikálisan, így az, hogy fojtogattam valakit és ilyen durva szavakkal illettem az egyik legjobb barátnőmet, kifejezetten bántja a lelkemet. Bocsánatot kéne kérnem tőlük, de hogyan, és egyáltalán mit mondjak. Biztosan utálnak, meg is van rá az okuk. Érzéketlen voltam és goromba. Az arcomon végigfolyó könnycsepp égeti a bőrömet, s a visszatartott könnyek fojtogatnak. Tanácstalan és ideges vagyok, a bensőmben egyre erősödő nyomástól pedig sírnom kell. Mit kéne tennem?

- MinGi - hallom meg magam mellől YunSeo lágy, de a csalódottságát tükröző hangját - Egyél mielőtt elmegyünk virágokat szedni - nyújt felém egy almát, amit készségesen el is fogadok.

"- Virágokat gyűjteni" - ismétlem meg némán. Tehát ma jött el a napja, amikor TaeHyung végleg elhagyja ezt a világot, a mai napon végső búcsút intünk egymásnak, ezután pedig soha többé nem láthatom őt. Bár az idő, amit itt töltöttem nem mondható soknak és még csak nem is életem legjobb élményeivel gazdagodtam, mégis úgy érzem, hogy ami itt történt meg fogja pecsételni a jövőmet, és a jövőbeli énemet. Olyan dolgokat láttam, amiket nem szabadott volna, s olyan dolgokat éltem át, amit senkinek nem kívánnék, még az ellenségeimnek sem. Menekülni egy két hátulsó lábán rohanó, vörös tekintetű farkaskutya elől, majd végignézni egy ismerősöd brutális halálát. Ezek után a bűntudatodba fulladva összebarátkozni a gyilkossal, majd a lelkedet odaadva neki, bele is szeretni. A barátaid 'árulása' után a karjaiba rohanni, majd a pillanatnyi biztonságot nyújtó karok lökése által a földre esni. A földön kétségbeesetten mászni vissza az úgynevezett barátaidhoz, akik az eltűnésed után nemhogy kicsit sem aggódnak érted, még vígan üvegeznek is, régi sztorikon kacarászva. Ezek után pedig a mélybe zuhanva taszítani el mindenkit magadtól, hogy saját magadba kapaszkodva zokoghass, amíg a szemeid ki nem száradnak, s így nem jön ki rajtuk több könny. Röpke idő volt, de annál  maradandóbb sérülésekkel gazdagodtunk én is és ők is.

- Köszönöm! - motyogom halkan a vörös, zamatosnak tűnő almát két kezembe fogva. Mit kéne mondjak? Mit kéne tegyek? 

- Találtunk egy virágárust - lép be DoYun a pajta ajtót kilökve, amitől az fülsértő nyikorgásba kezd, amit addig abban sem hagy, ameddig a falnak csapódva teljesen ki nem tárul - de sajnos nincs nála elég virág - túr idegesen fekete tincsei közé, amik egy pillanattal később ismét homlokát takarják. Tekintete összekapcsolódik az enyémmel, száját pedig undorodva húzza el, mint aki legszívesebben a homlokomra köpne és áttaposna rajtam.

- El kell menjünk és keresnünk kell. De attól tartok, így nyár végén nehéz lesz bármit is találni - csatlakozik a fiúhoz JiYu, szemüvegét megigazítva orrán. Az ő tekintete is rám vándorol, ám abban a pillanatban el is kapja, hogy a szemeibe nézek. Nem tudom mit mondhatnék nekik.

- Ez így szívás - sóhajt Seo kezeit csípőjére rakva - akkor most mit csinálunk?

- Egyértelműen megvesszük a virágokat attól a nőtől, aztán két csoportra oszlunk és virágokat keresünk - vázolja a tervet a szemüveges lány, rövid haját hátrafogva, amit meglepőmód DoYun elvörösödve figyel.