Titokzatos szempár |TaeHyung|

⑦. ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

Lassan vonszolom magam a kihalt faluban, ahol csak egynéhány ember mászkál. Mintha minden homályos lenne körülöttem, mintha lassabban telne az idő vagy megállt volna. Tekintetemmel szakadatlan a fehér cipőm skarlát színű orrát nézem, mivel lecsöpögött karomról a vér, ezzel festve újra lábbelimet. Hihetetlen ami történt, szinte álomszerű, rémálomszerű. Szemeimet egy hosszabb pillanatra lehunyva torpanok meg az ismerős helyszínen, majd lassan felpillantok, hogy megnézzem napfényben a helyet, ahol a hajnali kegyetlen gyilkosság történt. A porban rubin foltok jelzik, hogy valaki drasztikus sérüléseket szerzett, a nagyobb foltok pedig a küzdelem színtereit rajzolják ki. Guggolásba ereszkedve túrok zilált hajamba, ahogy akaratlanul felidézem a történteket. Sikoly, vér, rémület, őrület, dobolás, lihegés, halál. Szememet összeszorítva masszírozom a halántékomat, mert szúró fájdalom nyilallt belé. HaEun könnyáztatta arccal küzd a túlélésért, utolsó szavaival pedig szerelmi vallomást tesz, ami után a szörnyeteg furcsa szögbe töri a nyakát. Már idegesen ütögetem a fejem, miközben lihegve nézek fel, így szembe találom magam a tegnap esti bácsival, aki a verandájától követett minket a pajtáig. Zavaros tekintettel méregetem állásba nyomva magam, majd egy nagyobbat sóhajtva térek ki az útból és mellette elsétálva közelítek egy elágazás felé.  A furcsa érzés miatt, ami hatalmába kerít még egyszer hátrapillantok és sötét íriszeibe révedek, amik aggodalmat tükröznek. Egy pillanatig el is gondolkodom, hogy segítséget kérek, de végül nem teszem, csak csoszogok tovább immár előre nézve.

- Vigyázzatok magatokra, mert innen már nincs menekvés! - csupán ennyit mond se többet, se kevesebbet, amivel ismét megállásra késztetne, de nem tehetem, fogytán az időm. A poros talajt nézve emésztgetem, amit mondott. Vigyázzunk magunkra és nem menekülünk, de miért? Mi bajunk lehet, ha elhagyjuk ezt a fránya helyet? Vajon a figyelmeztetésnek köze van a titokzatos pszichopata sráchoz és a dögéhez? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldoznak a fejemben, mikor meglátom a pajtát, ami furcsamód nincs is olyan vészesen messze a helytől. Először megállok, majd egy mély levegőt véve, aprót bólintva belépek. Mind a hárman hirtelen rám néznek, YunSeo pedig rám is veti magát, és sírni kezd. Olyan keservesen zokog a vállamba fúrva a fejét, hogy nekem is könnyek szöknek a szemembe ismételten. Párat szipogva ölelem át a nyakát, miközben már valószínűleg piros szemeimmel a másik kettő személyre nézek. A fiú értetlenül bámul az irányunkba, míg JiYu a fejét lehajtva harapja be alsó ajkát, így világossá téve számomra, hogy mindenről tud, sőt sejtette a végkifejletet. 

- Hol voltál eddig? - kérdezi Seo eltolva legyengült testem magától, majd a szemeimbe néz, amitől nyugtalanná válik és tekintete ugrálni kezd megbámulva arcom minden kis szegletét, nekem pedig a torkomat fojtogatja a visszatartott könnyek sokasága. Fejét lehajtva méri végig poros, szakadt ruháim, véres cipőm és a végigvágott karom, majd ismét felkapja a tekintetét, amiben a zavarodottság, a düh és a kétségbeesés ádázan vetekszenek egymással. 

- Hol van HaEun?- kérdi DoYun, amitől eddig fogaim köze szorított ajkaim remegnek, és könnyeim folyásnak indulnak, mígnem újra sírni kezdek. Torkom szakadtából bömbölök, mint egy ötéves kislány, miközben a erőtlenül a földre rogyok. Elmémbe egy filmként játszódik vissza újra és újra a lány rémült tekintete, könny és vér áztatta arca, aztán hirtelen a vörös szempár, a két lábon futó farkas, majd egy állóképként a ragyogó kék szemek, amik megbabonáztak. Kezeimmel szemeimet takarom, és alsó ajkamat erősen harapva próbálom visszatartani a hangos zokogásom, több-kevesebb sikerrel. Bár nem ismertem régóta a lányt, mégis fáj, hogy tehetetlen voltam, hogy hagytam meghalni és szétszakítottam két szerelmes szívet.

- MinGi, - térdel le elém YunSeo, majd megragadva a rázkódó vállaimat kezd el rángatni, mint valami rongybabát - hol van HaEun? - tudakolja hisztérikusan. Megértem a kirohanását, mivel már óvodás koruk óta barátnők. Mi lenne velem, ha elveszíteném Yonaht? Valószínűleg én is így reagálnék. Tombolnék, zokognék, aztán depresszióba esnék.