Titokzatos szempár |TaeHyung|

①⑦ . ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

A kellemes csendet, ami eddig körülölelt halk suttogás töri meg, ugyanis a többiek épségben visszatértek az esti bevetésükről. Nagyot ásítva fordultam volna meg, ha nem csíptem volna el egy foszlányt a beszélgetésükből. TaeHyung pulóverének madzagját megszorítva fordulok a poros fal felé, miközben hevesen doboló szívvel hallgatom őket. 

- Nem tehet róla, hogy így érez, ezért igazán nem hibáztathatjuk- hallom meg JiYu rekedtes hangját magam mögül. Miről nem tehetek, és ki hibáztat?

- Teljesen megértem, hogy nem ő tehet róla, viszont mégsem esik jól, hogy azért az emberért epekedik, aki megölte HaEunt. Ráadásul végig is nézte, ahogyan megölik és nem tett ellene semmit, pedig tehetett volna. Lehet még most is élne... - YunSeo meggyötört és csalódott válasza valamiért a szívembe markol. 

- "Sajnálom, hogy így érzek TaeHyung iránt, és sajnálom, hogy nem cselekedtem, de rettegtem."

- De neked is be kell látnod, hogy nem tehet mást. Nem tudja kontrollálni az érzéseit, mivel a lelke már a férfi kezében van. Ráadásul a fiú is érzelmeket táplál iránta. Nézz csak rá! Ezt a ruhát nem is ő hozta és nem is mi adtuk neki, akkor vajon ki lehetett? Ráadásul nem is biztos, hogy meg tudta volna menteni a lányt, akkor még nem volt viszonya a fiúval.

- Ezt is értem, és a saját szememmel láttam a köztük pattogó szikrákat, de Ji valahogy talán meg tudjuk menteni, észhez tudjuk téríteni. Neked is meg kell értened, hogy nem maradhatunk itt örökre - hangja egyszerre szomorú, kétségbeesett és esdeklő.

- De még nem oldottuk meg az ügyet sem.

- Nem is fogjuk megfejteni a titkokat te idióta. Gondolkodj már! Itt vagyunk napok óta, és baszottul semmi eredményt nem értünk el - fújtat idegesen DoYun, akinek már tényleg elege van ebből az egészből.

- DoYunnak igaza van. Továbbá gondolj csak vissza mit mondott nekünk az a férfi. Idézem: "Menjetek el, ameddig még van kiút!" JiYu ez több, mint figyelmeztetés, s nekem borzasztóan rossz előérzetem van.

- Paranoiásak vagytok.

- Nem. Csak realisták - DoYun hangja nyugodt és kimért, tehát ő már döntött. Ő már régen döntött.

- Bár először én is bosszút akartam állni HaEunért, most mégis azt mondom, hogy hozzuk vissza MinGit a valóságba és menjünk haza.

- Még hányszor mondjam el, hogy ez lehetetlen. MinGi már nincs velünk, ő már nem a mienk. Már régen nem miattunk és a bosszúelméletünk miatt van itt. Szerintetek, ha megkérdeznénk, hogy ő is el akar-e szökni mit felelne?

- "Nem akarok elmenni. Nem akarom elhagyni TaeHyungot. Megígértem neki, hogy maradok, és maradni is fogok. Örökre vele maradok."

- "Viszont, ha elmennék lehet jobb lenne minden. Visszatérne minden a régi kerékvágásba. Meg egyébként is anyáék is biztosan aggódnak, és még nem is küldtem képeket a barátnőmnek, aki szintén nem mutatta még meg az N Seoul Towert. Nincs mese, vissza kell mennem!" 

- Akkor hagyjuk itt, amennyiben tényleg nincs más út - közli a fiú közömbösen és tárgyilagosan, mintha holmi szemét lennék. 

- Nagyon sajnálom, hogy ezt mondom, de ha tényleg nincs más megoldás kénytelenek leszünk itt hagyni - YunSeo hangja megremeg, szinte látom, ahogyan a könnyek lefolynak az arcán. Még ő is itt hagyna. A tényre, hogy képesek lennének erre, szinte kettéhasad a szívem. Borzalmasan fáj az, hogy képesek lennének hátba szúrni, és itt hagyni engem. Tudom, hogy furcsa vagyok, zavarodott, már-már őrült. Tudom, hogy nem vagyok magamnál és tisztában vagyok vele, hogy meghasadt a tudatom és a lelkem, de mégis, képesek lennének elmenni nélkülem, hátrahagyni engem, mert beteggé lettem. Sós könnyeim égetik a szemem és a sírás kegyetlen érzése szinte megfojt. 

- "MinGi, nem érnek annyit, hogy törődj velük. TaeHyung legalább kedvel és azt akarja, hogy vele maradj. Ő nem szúrna hátba, mivel ő az én végzetem, az én csodálatosan őrült szerelmem."

- "De ha megmondanám nekik, hogy megyek velük, hogy segítsenek, akkor lehet jobb lenne minden. Lehet ők is belátnák, hogy még menthető vagyok, csak kicsit összezavarodtam."

- Miért gondoljátok úgy, hogy azzal minden helyreállna, ha hátrahagynánk még valakit? Hát elfelejtettétek milyen érzés volt elveszíteni HaEunt? 

- Nem, nem felejtettem el. Viszont nem maradhatunk itt tovább. Iszonyú érzés, ahogyan a lelkem,a tudatom és az ép eszem lassan elhagyja a testem. A testem, ami nem tud létezni nélkülük. Lassan zombikká válunk, beszippant minket a hely és csak számok leszünk azon a kicseszett rozsda zabálta táblán. Rohadtul nem akarok eljutni odáig, úgyhogy én biztosan elmegyek.

- Az az ember felajánlotta, hogy segít nekünk. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk az ajánlatot. JiYu, majd más megoldja ezt az egészet, de mi menjünk, amíg még lehet.

- Meghátráltok? - JiYu hangja ideges és dühös, de egyáltalán nem miattam. Én nem érdeklem őket.

- Meg. Ma este pedig el is megyünk - a fiú mély orgánuma mélyen fúródik a szívembe.

- És erről MinGinek mikor szóltok? Szerintetek ő is így dönt? Meghátrál ő is, mint ti, gyáva nyulak?

- Nem kell róla tudjon. Ő nem is lesz velünk, enyeleg majd az újdonsült párjával, amíg mi meglépünk. Eltereli a pasi figyelmét értünk, ha már hagyta meghalni HaEunt -minden szava kalapácsütésként vág fejbe. Tehát engem hibáztatnak a lány halála miatt, amiért szenvednem kell? Ezen kijelentése után pedig, mintha eltört volna bennem valami kezdek zokogni. Egész testemben rázkódok a sírástól. A barátaim, akik iderángattak, akik miatt eladtam a lelkem, akikért feláldoztam magam és a tudatom, akikben megbíztam képesek lennének ezt tenni velem, amit a még ép eszem fel képes fogni. Ha megpróbálták volna, ha tényleg meg akartak volna menteni talán sikerült volna nekik, mivel van még bennem valami a régi MinGiből, aki haza akar térni és el akarja felejteni ezt az egészet, aki csupán küldetésként tekintett TaeHyungra és a kapcsolatukra. Viszont most, hogy ezt végighallgattam megbizonyosodtam róla, hogy nagyon is jó nekem itt a férfival, akinek minden szeretetem oda akarom adni, akivel le akarom élni az életem. Döntöttem. 

- Köszönöm, hogy segítettetek a döntésemben. - fordulok meg térdelésbe nyomva magam, kisírt szemeimmel a "barátaimra" nézve - Köszönöm, hogy ennyit jelentek nektek, és sajnálom, hogy miattam egy fontos személyt vesztettetek el. Nekem kellett volna meghalnom, de önző voltam és elmenekültem. Hátrahagytam valakit. Ő is segített nekem, hogy ezt megtehessem, úgyhogy most rajtam a sor. Én is segítek nektek, hogy önző mód elszökhessetek az elátkozott faluból, ahova senkinek nem kellett volna jönnie - könnyeim egymást szorosan követve hullanak le kezeimre, amikkel a ruhámat szorongatom combomon - Megígérem, hogy ma teljesen lefoglalom a férfit. Ez az este lesz a legmegfelelőbb alkalom a menekülésre, és ha most megbocsátotok - hajtok fejet, s felállok, hogy elhagyhassam a pajtát, ahol a némaság fojtogatóbb, mint egy kenderkötél a nyakon, ahol olyan embereket hagyok magam mögött, akik késüket hátamba vágva röhögnek a markukba bolondságomon, ahol magányosnak és elveszettnek érzem magam. Jobb kezemet mellkasomhoz szorítva araszolok előre, könnyeimet szabadjára engedve. Jelenleg nincs szükségem másra, mint egyedüllétre. Egyedül akarok lenni TaeHyunggal. Abba a csöndbe akarok burkolózni, amelyik megnyugtatja háborgó lelkem és elmém, amely melegséggel tölti el szívemet, amely segít elfelejteni hamis barátokat  és szavakat.