Titokzatos szempár |TaeHyung|

➁➁. Ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

Egymás kezét fogva sétálunk a kihalt, sötét utcákon, ahol nem hallatszik semmi más, csupán halk lépteink és a mellettünk komótosan cammogó fehér farkaskutya lihegése. Gyengéden megszorítom TaeHyung kezét tudatosítva magamban, hogy még velem van. Hüvelykujjam apró köröket ír le hideg kézfején, amit legszívesebben megcsókolnék, s soha nem engednék el.

-"Miért is gondolkozom ilyen felesleges dolgokon? Hiszen mi ketten soha nem lehetünk együtt, és egyébként is, csak én érzek így. Ő biztosan el akar már menni a földről, s meg akar szabadulni a szenvedéstől, amit ez a város és a múltja okozott neki. Majd pont miattam akarna itt maradni, viccnek is rossz." - tekintetemet lassan felemelem, s a köves, poros út helyett, először kezünkre pillantok, majd a mellettem lassan haladó fiú profilját kezdem pásztázni. Minden vonását meg akarom őrizni. Orrának finom vonalát, világos rózsás ajkainak telt alakját, hosszú pilláit, s azok által védett gyönyörű csokoládé barna szemeit. 

- Min gondolkozol? - kérdezi érdes hangján hirtelen, amitől zavaromban elvörösödve kezdem ismét a lábaimat nézni. Miért bámultam ilyen feltűnően? Egyáltalán miért fogtam meg a kezét, még utunk elején? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Megmondta, hogy soha nem lehetünk együtt, mégis kapaszkodok belé, s nem akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen. Mi okból nem tudom letépni a láncaimat, amelyeket pusztán a tekintetével csavart körém.

- Nem tudom mit mondhatnék nekik mindezek után - füllentek, majd alsó ajkamat fogaim közé csippentve engedném el kezét, sikertelenül. Ugyanis a fiú nem hagyja, hogy elhúzódjak tőle, ezzel ismét reményt csepegtetve a viszonzatlan szerelmem már majdhogynem üres kelyhébe.

- Egyszerűen mond el nekik a tervet. Nem kell sokáig velük maradnod, ne aggódj ezen.

-" TaeHyung, ha én emiatt aggódnék, akkor nem lennék ennyire gondterhelt. Arra lenne könnyű megoldásom, viszont a valódi problémámra nem igazán találok egy újabb ösvényt."

- Köszönöm! - motyogom, mintegy jelzésként, hogy nem tervezem tovább folytatni a társalgást. Csak essünk túl rajta gyorsan. Bár nem lesz fájdalomtól mentes az elengedés, de legalább több időm lesz elfelejteni téged, mielőtt visszatérek az átlagos életemhez. Vajon vissza tudok egyáltalán térni? Sok dolgot láttam, amit nem kellett volna, s a végén mire kijutunk megszámlálhatatlan sok lesz a lelki és mentális gyengeségem. Barátokat, szerelmet veszítek, miközben mérhetetlen bűntudat nyomja majd a lelkemet. Lehetek még egészséges mindezek után?

Az út további részét némán tesszük meg. Mind a kettőnk a fejében kavargó gondolatok tornádóját igyekszik elcsitítani. Ujjammal ismét köröket kezdek rajzolni kézfejére, amivel egyidejűleg TaeHyung halkan felkuncog. Hirtelen pillantok rá, ugyanis előző öntudatlan cselekedetem miatti kínos érzés szorítani kezdi a mellkasom. Miért szórakozik rajtam, talán ennyire nevetséges vagyok? Szürke haja ismét eltakarja szemeit, amikor mosolyogva rám emeli tekintetét. Szívem hevesen dobol mellkasomban, gyomrom pedig összeszorul idegességemben. Valami rosszat tettem volna?

- Megérkeztünk MinGi-yah - mutat el a fejem mellett. Tehát nevetséges vagyok. Viccesnek találja, hogy rajongok érte és sóvárgok utána. Olyan ő nekem, mint egy bálvány, amelyről nem tudok lemondani, és ő ezen nagyon is jól szórakozik. Lehet túlreagálom az egész szituációt, de jelenleg úgy érzem, mintha belém rúgott volna. 

- Akkor én megyek is - tépem ki kezemet hatalmas markának szorításából, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot téve indulok el az épület felé. Hihetetlennek találom, hogy kineveti a szerelmemet és viccet csinál belőlem, aztán ilyen kellemetlen szájízzel kell bemennem a három szerencsétlenhez, akik el akartak hajítani, mint egy használt taknyos zsebkendőt. TaeHyung jelenleg örülök neki, hogy nemsokára megszabadulhatunk egymástól.