Titokzatos szempár |TaeHyung|

①③ . ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

- Tíz!

A mély hangot meghallva magam mögül egy hatalmas kő gördül le a szívemről, mintha tonnányi súlytól szabadultam volna meg egy pillanat leforgása alatt. Ez pedig nem az a megkönnyebbülés, mint mikor a tanár bejelenti, hogy elmarad az aznapra beígért dolgozat, hanem olyan, mikor rosszkor vagy rossz helyen és mégsem esik bántódásod, mondjuk egy balesetnél vagy egy nagyobb verekedés után. Szemeim lehunyva ejtem le az eddig megfeszült vállaimat, majd a fejemet lehajtva engedem útjára az eddig benntartott könnyeket. Nem érdekel, hogy szerencsétlennek nézek ki, és az sem, hogy éppen egy vonzó sorozatgyilkos áll mögöttem, csak sírnom kell. Sírnom kell, mert feszült, fáradt,  és elkeseredett vagyok, mert nem értem a saját érzelmeimet és gondolataimat, mert úgy érzem elvesztettem önmagam. Mint egy színét vesztett pillangó, ami vergődik a porban kínjai közt. 

- Tíz - ismétli meg kicsit később ismét, jóval halkabban, mintha csak magának mondta volna, ami valószínűleg így is van. Fejemet felemelve nézek a már előttem álló fiúra, aki kapucnija alól vizslat barna tekintetével - Jól vagy? - szívem kihagy egy ütemet a kérdése hallatán. Most tényleg a hogylétem érdekli? Lassan bólintok, amikor mellém lép a semmiből, a hatalmas fehér farkas és orrát az arcomhoz dugva szaglászni kezd, amitől megfagy a vér az ereimben - Nem szabad! - szólal meg a srác, amikor a fenevad már lejjebb szimatolgat. Tenyeremet felfelé fordítva, lélegzetem visszafojtva nyúlok előre a hófehér állat irányába, majd miután biztonságosnak érzem ujjaimmal óvatosan puha bundájába simítok, aminek hatására elém ül, ettől felbátorodva pedig kicsit intenzívebben kezdem simogatni. Még soha nem éreztem ilyet, hogy nekem meg kell fogni egy kutyát, viszont most mintha valami azt súgta volna: Tedd! Érj hozzá, ez lehet az utolsó lehetőséged.

- Mi a neve? - kérdezem pár perc néma csend után, ami idő alatt a kutya már a lábaim mellett fekszik mancsait az ég felé tartva, nyelvét boldogan kilógatva szájából. Tekintetemmel a fiú szemeit keresem, amik engem bámultak. A csodálatos barna íriszek szinte magukba szippantottak, mint két fekete lyuk, amikből nem tudok menekülni.

- A neve? - hangja kicsit bizonytalan, amitől a szívem remeg. Alsó ajkam beharapva bólintok, mire tekintetét farkasára vezeti, majd egy pillanatnyi gondolkodás után leül elém, és jobb kezét kinyújtva ő is a fehér bundába túr - SonShim - közli halkan -  SonShim a neve - húzza félmosolyra száját, amikor a kutya a nevére hallgatva hasra fordul és figyelni kezdi gazdáját.

- Aranyos neve van - mosolyodom el a fiú arcát vizslatva, mivel most lehetőségem adódott közelebbről is megnézni. Szemei csokoládébarnák és gyönyörű formájuk van, szempillái pedig kiválóan takarják őket. Orra kissé nagyobb, de az íve tökéletes. Bőre makulátlan, akár egy porcelán babának. Arcának éle akár a penge, amivel a húst vágja az ember. Egyszerűen olyan gyönyörű látvány, hogy fájdalommal jár elnézni róla. Szívem olyan gyorsan ver, mint egy nyúlé , ha vad kergeti, mikor tekintetét rám emeli.

- Biztosan ő is így gondolja, MinGi - a nevemet lassan és nyomatékosan mondja ki, mintha ezzel jelezni próbálna valamit, viszont nem tudom, hogy pontosan mit.

- Igen, MinGi a nevem - húzom be a nyakam, egy leheletnyivel még halkabban beszélve, szinte suttogva. A férfi keze egy pillanattal később az én kézfejemhez ér. Nagyot nyelve pillantok oda, mire hirtelen elveszi onnan és zsebébe süllyeszti.

- Tudom - tekintetét továbbra is az enyémbe fúrja, majd ismét szólásra nyitja a száját, ám be is csukja.

- Te hogy vagy? - tudakolom hirtelen, hogy ismét halljam a hangját, ami minden alkalommal úgy fut végig minden idegsejtemen, felmelegítve lehűlt testemet, akár a forró csokoládé egy hideg téli napon. Kérdésem bár látszólag meglepi, mégsem változik meg íriszének színe.

- Erre most nem igazán tudom, hogy mi lenne a megfelelő válasz - mosolyodik el keserűen fejét lehajtva, így szürke haja arcába esik, ezzel eltakarva előlem életem legszebb látványát. Tudjátok van olyan, hogy nem akartok mást nézni csak azt ami a legjobban tetszik, ami elvarázsol. A varázslat pedig kirángat a valóságból. Bizony. Nincs is csodálatosabb érzés, mint egy töredék kis időre kiszakadni a fájdalmas valóságból, és elszökni a realitás kínzó labirintusából.

- Ezt hogy érted? 

- Nem tudom mit válaszoljak. Régen volt, hogy valaki ezt kérdezte tőlem. Talán azt kellene mondanom, hogy jól vagyok. Viszont az egy hazugság lenne, éppúgy mint a mosoly a képeken, vagy a szeretet ember és ember között. Mondhatnám, hogy nem vagyok jól. Lehet, hogy ez az igazság, de az emberek nem szeretik az igazságot. - Egy pillanatig elhallgat, majd fejét felemelve a szemeimbe néz, amitől automatikusan nyelek egyet - Te is azt mondtad, hogy jól vagy, mikor az előbb megkérdeztem, pedig nem vagy jól. 

- Nem tényleg nem vagyok...

- Akkor miért mondtad, hogy jól vagy? Azért, mert nem akartál nekem problémát okozni, vagy mert még magadnak sem vallod be, ha rosszul vagy. Az emberek szeretik hazugságokban ringatni magukat, de had kérdezzek valamit. Ha magadban sem bízol annyira, hogy őszinte legyél, miért várod el másoktól, hogy az igazat mondják? - gondolatai egyszerre sokkoltak le és dühítettek fel. Egy egyszerű kérdésből, hogy feltételezheti, hogy hazug vagyok? Miért kell egyből ujjal mutogatni és vádolni? Arcom felforrósodott az indulattól, amikor megszólaltam

- Nem értelek. Én komolyan nem értelek téged - hangom ideges már már hisztérikus. Nem ő tehet róla. Egyszerűen ideges vagyok, zavart és elveszett, amire most rádobott egy lapáttal ezzel az egésszel. - Megkérdeztem tőled, hogy hogy érzed magad, te meg egyből azzal jössz, hogy hazug vagyok? Te úgy mit gondolsz magadról? 

 - Nem azt mondtam, hogy hazug vagy, hanem azt...

- Akkor mégis mit mondtál? Azt mondtad, ha magammal sem vagyok őszinte miért várom el másoktól, hogy bízzanak bennem. De tudod mit? Kurvára nem kell megbízz bennem, mert én egy annyira megbízhatatlan, hazug senkiházi vagyok...

- Nem én mondtam... - mosolyodik el, amitől alap esetben már a csillagok közt úszkálnék, de most teljesen más a szituáció.

- Hogy mondod? - vonom fel a szemöldököm, miközben állásba nyomom magam.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy megbízhatatlan, hazug senkiházi vagy - ráncolja a homlokát.

- Mond csak... Miért fáj neked, hogy valaki barátkozni akar veled? Hogy valaki érdeklődik irántad? Hogy valakit érdekelsz? - utolsó kérdésem már halkabban teszem hozzá. A fiú szintén felegyenesedik, majd olyan közel lép hozzám, hogy mellkasa szinte az enyémhez simul. Fejem felemelve nézek a szemeibe, amik halvány vörösen izzanak és mélyen a tekintetembe fúrja sajátját.

- Azért érdekellek, mert a barátaid ezt mondták, és azért fáj, mert rohadtul hamis a közeledésed. Olyan kibaszott hamis, mint egy rózsaszín keselyű, vagy az igaz szeretet - tekintete ideges és szomorú, amikor halkabb hangszínre vált - Úgyhogy arra kérlek MinGi, - a nevem ismét lassabban és nyomatékosabban ejti ki, ahogyan az előbb - ha közeledni akarsz hozzám, akkor azt magad miatt tedd, ne a barátaid unszolására. Viszont kétlem, hogy erre képes lennél, így, ha lehet ne keress. Ne gyere ki este és ne gyere a közelembe. -  pár lépés hátrálás után pedig megfordul és a kutyája társaságában távozik. Lépteit még pár percig hallom, ahogyan bakancsai alatt ropognak a kavicsok, ám lassacskán elhalkul, majd teljesen elhallgat, szememmel pedig elvesztem alakját. Elnyelte a sötétség, akárcsak DoYunt pár órával ezelőtt.

Hogyan közeledjek feléd ennél őszintébben? Hogyan bizonyítsam be, hogy te vagy az én titokzatos szerelmem, akivel minden éjszaka találkozok az álmaimban. Akárhogy is, boldoggá teszlek és megmutatom, hogy a szeretet igenis igaz, mert létezik a szeretet a Földön. A világ bár tele van hazugsággal, még vannak varázslatosan igaz dolgok és érzések, amiket mindenkinek meg kell tapasztalnia, mert mindenkinek szüksége van egy kis varázslatra, hogy kizökkentsék a kínzó realitás fájdalmas valójából.