Titokzatos szempár |TaeHyung|

⑤. ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

- Kiráz a hideg ettől a paranormális helytől - ecseteli HaEun olyan halkan, hogy nehezemre esik érteni, mit is akar pontosan, de mivel elég közel áll hozzám, így azért ki tudom venni szavai értelmét - Nézz csak oda! - mutat a faház irányába, ahol egy öregember ül a verandán, békésen hintáztatva magát karosszékében - Most mondd, hogy nem hátborzongató - kijelentésével nem tudok vitatkozni, mivel tényleg elég vérfagyasztó látvány a pipázó férfi. Megfagyva figyeljük mi négyen az öreget, aki ezt megérezve lassan felnyomja magát ülő helyzetéből, amire szívem hevesen kezd verni, gyomrom pedig összeszorul a félelemtől és legszívesebben elrohannék erről az undorító helyről. Ugyanez az érzés kerítheti hatalmába a kezemet fogó fiút is, mert tenyere hihetetlen gyorsasággal válik olyan izzadttá, hogy majd' kicsúszik markából a kézfejem. 

- Csak maradjunk csendben, és haladjunk! Menjünk, menjünk! - motyogom ijedten oldalra kapva a tekintetem, mert a férfi kocsonyás szemeivel hirtelen rám nézett, mintha megérezte volna, hogy én vagyok az egyetlen, aki pislogás nélkül mered rá, várva a pillanatot, hogy mikor rohanhatok el fejvesztve.

DoYunt magam után vontatva követem a szemüveges lány magas alakját. Rövid, fekete haja jobbra balra lengedezik, ahogy ütemesen lépked, mintha valami dallamra haladna. Majd kezeit háta mögött összekulcsolva fordul hirtelen felénk ragyogó mosollyal pillogva ránk, mire mi megrökönyödve pislogunk magunk elé. Gondolom egyikünk sem érti mitől ilyen boldog egy ilyen sivár és iszonyú helyen.

- Kedves, drága barátaim, akkor ahogyan megígértem most egészítem ki a történetet, hogy itt vagyunk. De most mondjátok, hogy nem érdekesebb úgy hallgatni, hogy látjátok az épületeket, mint hogy elképzelitek magatokban valószínűleg tévesen - vigyorog széttárva karjait mint egy megerősítésre várva.

- Én nagyon is szeretem a fantáziámra bízni a dolgokat - közli YunSeo idegesen, mialatt lábával nyugtalan tehetetlenségében dobol, majd keresztbe fonja maga előtt két karját - JiYu úgy gondolom elég lesz ebből a butaságból és menjünk haza! Nem szeretnék ünneprontó lenni, de rajtad kívül senki nem élvezi, hogy egy kihalt, ijesztő, erdőbe rejtett faluban kóborol az éjszaka kellős közepén, ahol egy idegen rokkant bácsi követi őt. Úgyhogy tényleg lépjünk le még mielőtt nagyobb bajba keveredünk és olyan dolog történik, ami visszafordíthatatlan veszteség lesz - s mint egy varázsütésre, szavai után a templom ajtaja, ami mellett megálltunk, heves dörömbölés forrásává válik, amitől én füleimre tapasztva kezeimet összerezzenek, HaEun felsikkantva bújik ében hajú barátnője mögé, aki szintén összerezzen, arca pedig ezzel egyidejűleg válik halálsápadttá.

- Na akkor kezdem is - köszörüli meg a lány a torkát, mire szikrázó szemmel bombázza társaságunk legtöbb tagja - A templom, ahol alapesetben nem tartózkodhatnánk, mert azt rebesgetik el van átkozva és valami szörnyűség lakozik a falai között - dörzsöli össze két kezét, mire én csak a szememet forgatom idegesen.

- Az feltűnt, hogy valami szar van bent - mutat a romhalmazra a mellettem álló fiú, majd idegesen túr tincsei közé, rémülettől száraz ajkait végignyalva - Most, hogy ezt megmutattad és elmondtad már tényleg elhúzhatnánk a csíkot - néz a lányra dühösen, viszont nem túl kecsegtető a válasz.

- Ezt a falut nem hagyhatjuk el reggelig, addig kénytelenek vagytok kibírni. Utána elmehetünk haza - fordul sarkon és elindul, ám én még elcsíptem mondandója végét - amennyiben nem találkozunk Vele.

A továbbiakban folyamatosan ezen kattogott az agyam. Annyira ismerős ez az egész hely, annyira nem érzem idegennek a helyszínt, hogy ez rémít meg. Mélyen belül olyan, mintha már jártam volna itt valamikor, mintha megérkeztem volna oda, ahova már régóta vágytam.