Larry - Home for the broken heart (befejezett)

4. - (Just let me) Kiss You

 Harry zsebre rakta az apró képet és elindult a lépcső felé. A fokok meg- megnyikordultak a cipője alatt, de most minden apró dolognak annyira fájtak ezek a lassú léptek. A képek a falon is sírva takaróztak az árnyékokkal. A magas férfi felért a második szintre, ahol a krémszín falakon táncoltak a fények, melyek a házat őrző fák levelein szöktek be a szobákba. Három ajtó vezetett a kis folyosóról valahová, és csak Harry tudta, melyik mögött, milyen emlék rejtőzik. Kellemes, vidám vagy szívszorító, nehéz. Előre lépett, majd megállt a kis ablak előtt egy pillanatra. Meglátta magát az üvegben, figyelte, ahogy arcán úsznak a sugarak, majd lehunyta szemeit. Mintha nem lett volna egyedül, elképzelte, hogy mikor kinyitja fáradt, zöld szemeit, az üvegben nem csak saját magára talál. Remélte, azt kívánta bárcsak egy kék szempár nevetne vissza rá. Mint annakidején, mikor még minden olyan egyszerű volt. Mikor még halványzöld szemei élénk lángban égtek a kék színekért. Harry elmosolyodott egy pillanatra. Hagyta, hogy elöntsék az érzelmes emlékek. De, ahogy ismét felnézett, a hallgatag sötétség volt az, ami viszonozta tekintetét, mely ismét csak kétségbeesetten és halványan lángolva kereste társát. A kék íriszeket, melyek már rég eltűntek. Nem voltak sehol, akár csak a hozzá tartozó, forró szív sem, melyet Harry talán életében a legjobban hiányolt. Mellkasához vezette tenyerét, mintha fájt volna az az űr, melyben mégis voltak még érzelmek, de azokat már nem viszonozta senki. Harry ordított volna ettől a gondolattól. De ismét csak a csend maradt számára örök, fakó útitársnak.

***

 Színültig volt a szoba, az akkor még kedves csenddel, melyhez a békés sötét társult. Harry az ajtó alatt beszivárgó fehér fénysugarat figyelte. Olyan tökéletes volt kint minden, de a fiúban ennek az ellentéte zajlott le. Hatalmas káosz, megválaszolatlan kérdésekkel tarkítva. Már csak szobatársán tudott gondolkodni, ha egyedül volt. Más soha nem is ütött fel a fejében. Azt kívánta, bárcsak tudhatná már mi is az, amit igazán érez. Vagy amit érezni akar. Aztán ott volt az is, hogy Louis- nak vajon, milyen gondolatok táboroznak róla a képzeletében? Kínozták ezek, kínozta, hogy nem tud miatta koncentrálni a zenére. Utálta Louis- t, amiért elvette tőle a szabad gondolkodás lehetőségét, pedig az elején még nem így volt.

Hirtelen egy sötét árny kúszott a fénysugár elé. Louis kettőt kopogott az ajtón, majd várt. Nem jött válasz.

- Harry! - kiáltott be a szobába és teljesen az ajtóra támaszkodott, hogy hallja a fiút bentről.

- Ez a te szobád is te lökött! - hallatszott a válasz, mire a csíkos pólós benyitott. A szobában sötét volt és mivel a földet kacatok borították így Louis- nak az egyiken át kellett esnie. Nagy zörgéssel ért földet, miután Harry röhögése töltötte be kis a szobát.

- Egyszer tényleg rendet kéne raknunk - nevetett a földön ülő is, majd sietve lábra állt és széthúzta a függönyöket, így az ágyon ülő hunyorogva nézett fel rá. Louis behuppant mellé az ágyba és kezével megtámasztva a fejét figyelte a másik mozdulatait.

- Mi az? - vonta össze szemöldökeit Harry.

- Mennünk kell plüss medvém - borzolt bele szabad kezével barátja hajába Lou. Harry csak megrázta a fejét.

- Plüss medve? 

- Csak úgy jött - vonta meg a vállait és megint felpattant. Mintha mindig tele lett volna energiával ez a fiú. Harry csak a fejét rázva indult meg barátja után.

A kisbusz már várt rájuk odakint és, ahogy Harry megindult a jármű felé már csak annyira lett figyelmes, hogy Louis a hátára ugrott. Meglepetten próbáltam megtartani a nevető fiút, aki úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.