Obsessed Souls

1. fejezet

Már akkor tudtam, hogy nem kéne ilyesmit csinálnom, mikor az egészet elkezdtem.

Reményvesztetten, mégis unottan ültem a szobám közepén. Végzősként már negyedik évemet szenvedtem át a gimiben - bár nem is igazán magával az iskolával volt a gond. Sokkal inkább az ott lévő embereknek köszönhető, hogy így éreztem magam. Egy általános tanrendű osztályba jártam, mégis, az osztálytársaim a legkevésbé sem voltak mondhatóak „normálisnak". Nagyjából 3 részre volt szakadva az egész csoport: az első, és egyben legdominánsabb gang Kitty és a szajhák. Tipikus tucatlányok: kifogástalan bőr, egy tonna smink és egó. Ők azok, akik a kettes számú klikkel alkottak igen szoros köteléket. Természetesen az agyonedzett, bunkó srácok társaságára gondolok. Végül pedig maradt a harmadik rész, amivel igazából csak a lézengőket illetném. Én is ide tartoztam, pár társammal. Az előző két csoport kedvenc prédái voltunk, akiket szerintük gond nélkül lehet terrorizálni - mind lelkileg, mind fizikailag...

Nos, talán ennyi bemutató elég is ahhoz, hogy érthető legyen, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, a babzsákomba süppedve, Ouija táblával az ölemben.

Őszintén szólva mindig is rajongtam a természetfeletti dolgokért, de soha nem hittem bennük igazán. Mégis, a több évnyi terror és magány után úgy döntöttem, miért ne próbálhatnám ki? Ennél rosszabb már úgysem lehet... Legalábbis akkor ezt gondoltam.

A telefonomat magam mellé fektettem, hogy lássam rajta a már előre kikeresett utasításokat a tábla használatával kapcsolatban. Nagyjából átfutottam a szabályokat is, és igyekeztem mindet a fejembe vésni. Az utolsóval azonban nem tudtam mit kezdeni. „Ne használd egyedül"... Na köszi. Mégis kivel csinálhatnám? A nem létező barátaimmal? Esetleg a szüleimmel, akik úgy tudják, hogy valami társasjátékot rendeltem a netről? Persze.

Úgy döntöttem végül, hogy figyelmen kívül hagyom. Nem igazán tudtam mást tenni.

Ahogy a képernyőn olvastam, elkezdtem a kis mutatót körbe mozgatni a táblán. Megkérdeztem, van-e valaki, aki kapcsolatba szeretne lépni velem. Elmondtam a tábla használatának módját. Mikor azonban már a számoknál jártam, kezdtem magam kissé kínosan érezni. Törökülésben, egyedül, csukott szemmel mantráztam egy valószínűleg nem létező dolognak. Mikor a végére értem, el akartam engedni a mutatót, azonban az ahelyett, hogy megállt volna, miután nem mozgattam tovább, hirtelen elrántott az ujjamnál fogva. Kinyitottam a szemeim. A mutató kivágott kör alakú résében az „Igen" feliratot láttam. Hirtelen nem értettem, de eszembe jutott, hogy a legelső kérdésemre lehet ez a válasz. Meglepetten, kissé félve nyeltem egyet. Itt az ideje kérdezni tőle, nem igaz?

- Hogy hívnak? - kérdeztem elhaló hangon.

A mutató lassan, súrlódó hangot hallatva elindult a betűk irányába, majd meg is állt a legelsőn.

„A".

Figyeltem, ahogy tovább kúszik, szép sorjában felfedve a betűket. Mindegyik kiválasztottnál elidőzött egy kicsit, gondolom, hogy rendesen láthassam azokat. Egy idő után azonban megállt teljesen. Míg jobb kezem mutató ujja a táblán volt, a ballal jegyeztem egy lapra a betűket. Végül ez a minta állt rajta: „ A S M O D E U S".

Mivel viszonylag jártas voltam a túlvilági nevekben, egyből tudtam, kiről van szó. Többek közt pont emiatt nem akartam hinni a szememnek. Asmodeus a leírások alapján egyike a pokol hét hercegének, sokan a démonok királyának tartják. De mégis mit akarna egy halandótól egy ilyen magas rangú démon? Ráadásul éppen tőlem?

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben percekig. Tudtam, hogy valamit lépnem kellene, mielőtt eltűnik - vagy mielőtt felébredek ebből az álomból. Hiszen ez csak az lehet, nem?

Lepillantottam a telefonomra. Az oldal alján volt néhány ajánlott kérdés. Feltettem hát az egyiket.

- Milyen üzeneted van számomra?

A mutató ismét életre kelt. Ezúttal gyorsabban mozgott, de még követhető volt.

„H Í V T Á L".

Néma csönd. Elkerekedett szemekkel bámultam a lapot, még levegőt sem mertem venni. Hallottam az egyre gyorsuló szívverésem.

- É-Én nem hívtalak... Vagyis, nem pont téged.. Mármint... Miből gondolod ezt? - nyögtem ki végre egy értelmes kérdést.

„L É L E K".

Nem volt valami bőbeszédű. Nem értettem, hogy mire céloz ezzel. Egy lélek szólt neki? Vagy az én lelkemről beszél?

- Milyen lélek? - tettem fel egyre izgatottabban a kérdést. Már szinte remegtem, mind a félelemtől, mind az adrenalintól.

„L Y N N".

Teljesen lefagytam. Ez az izé tudja a nevem. A lelkemről hadovál. Egy táblán keresztül beszél hozzám. Ez nekem sok volt. Mit sem törődve az elköszönéssel elkaptam a kezem a tábláról, felálltam és kiszaladtam a nappaliba, magam után bevágva a szobaajtót. Egyedül voltam a lakásban, a szüleim dolgoztak még.

Pár mély levegővétel után megnyugodtam kicsit és eldobtam magam a kanapén. Hanyatt feküdtem, egyik kezem az ég felé nyújtottam. Az ujjaimat vizsgáltam alulról, hátha látok valami hibát, amiből rájöhetek, hogy ez nem is a valóság...

Ekkor azonban füst szaga csapta meg az orrom. Kiszaladtam a szobák közti folyosóra, és láttam, hogy a sötét füst az ajtóm alól gomolyog kifele. Benyitottam a szobámba. A szőnyegen fekvő tábla ontotta magából a szürkeséget, de semmi sem lángolt. Elindultam a tábláért, hogy majd elvigyem a fürdőszobába víz alá nyomni. Amint azonban megérintettem, a szürke színt fekete váltotta fel, és még intenzívebben tört elő, mint előtte. Próbáltam csapkodva „eloltani", vagy legalább befogni a nyílást - csakhogy semmiféle repedés nem volt rajta, a tömör fából jött az egész. Ez idő alatt a szobám teljesen megtelt füsttel, már alig láttam valamit, és a légzés is nehezemre esett. Köhögve próbáltam kitántorogni a helyiségből, ám a feketeség összeállt előttem. A gázból egyre kézzel foghatóbb, sűrűbb anyag keletkezett. Magasodott és terebélyesedett, majd... Majd kinyitotta szemeit.