Obsessed Souls

2. fejezet

Egy borostyán-sárga szempár pillantott le rám, hozzám képest körülbelül egy fejjel magasabbról. Tekintete lenéző volt, ám ezt hamar leváltotta egyfajta gunyoros, kárörvendő nézés. Pár pillanat alatt teljes valójában előttem állt: Sötét hajából pár szál a szemébe lógott, de láthatóan nem zavarta. Frizuráját két apró szarv díszítette, melyek feketén, fémesen csillogtak, ahogy rájuk esett a zárt ablaküvegen átszűrődő fény. Alkata izmos és edzett volt, mégsem robusztus, mint az osztálybeli doppingos srácoknak. Két szárnya még összecsukott állapotban is hatalmas volt, az egyik már a tükrömet súrolta. A szárny tömör csontjai közt fekete, bőrszerű anyag húzódott, az ízületek hegyes csontdarabokban végződtek. Mindössze a tövében látszódott pár sötét tollmaradvány.

Ahogy végigmértem, fel sem tűnt, hogy mennyire bámulom. Ő viszont észrevette, és láthatóan tetszett is neki az elámult arckifejezésem. Vigyorra húzta a száját. Először kissé hörgő, mély hangon, majd egyre emberibb hangszínen kezdett beszélni.

- Tudod... A táblának nem véletlen vannak szabályai... - kezdte, én pedig hátrálni igyekeztem. Sajnos azonban hamar falnak ütköztem. - Te pedig egyből kettőt is megszegsz, huh? - egyre közelebb jött hozzám. Lehajolt hozzám, arca körülbelül 3 centire volt az enyémtől. Egyik kezével a falat támasztva elzárta előlem az egyetlen menekülési utat.  - Mondj egy okot, hogy ne öljelek meg - ismét elvigyorodott, de közel sem nevezném pszichopata tekintetnek az arcán ülő kifejezést. Sokkal inkább volt szórakozott, leereszkedő, és halálosan magabiztos.

Az agyam szélsebesen kattogott, hogy valami épkézláb ötlettel rukkoljon elő. Az egyik lehetőség, hogy kitalálok egy választ, ami tetszik neki, és életben hagy. A másik, hogy megpróbálok kiszabadulni szorult helyzetemből, és az utcán segítséget kérni valakitől - ugyan elég kevés az esély rá, hogy bárki is hinne nekem, ha úgy szaladnék oda hozzá, hogy "Kérem segítsen, egy démon van a szobámban!"... Bár valószínűleg ez lenne a legkisebb gondom, ha már egyszer sikerülne kijutnom. 

Pár másodpercig mérlegeltem, majd beugrott egy akkor nagyszerűnek tűnő ötlet: az iskolában tartottak az évfolyamnak, azon belül is főként a lányoknak önvédelmi gyorstalpalót. Egy ehhez hasonló szituációra is volt fogás..

További gondolkodás nélkül cselekedtem. Az útban lévő karját megragadva mindkét kezemmel teljes erőmből kezdtem fölfele tépni, hogy alatta átbújva elrohanjak. Nos, ez elméletben fél másodpercet vett igénybe, gyakorlatban azonban.. Meg se tudtam mozdítani a karját. Hiába erőlködtem, egyszerűen nem ment. Visszanéztem rá. Meglepettséget láttam az arcán, majd.. Majd szó szerint elkezdett szakadni a röhögéstől. A karját persze nem vette el, de levegőért kapkodva nevetett egy ideig. Mikor abbahagyta, szabad kezével megtörölte szemeit, mintha a bénázásom könnyeket csalt volna beléjük.

- Te tényleg ennyire sötét vagy? - kérdezte még mindig a szemeit törölgetve. - Mégis mit gondoltál? Majd egy legyintéstől arrébb megyek? Tisztában vagy egyáltalán az erőviszonyokkal? - kérdezte hitetlenkedést színlelve.

Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Csak álltam ott, kétségbeesetten, enyhén tátott szájjal, amin sajnos semmiféle válasz nem jött ki. Asmodeus valószínűleg megunhatta némaságom, mert egy pillanat alatt teljesen eltűnt a kárörvendés az arcáról; ismét közöny váltotta fel.

- Végül is, jobb, mintha valami idióta indokkal álltál volna elő... Egyelőre életben hagylak, de ez hangsúlyozottan csak ideiglenes - Ellökte magát a faltól és hátat fordított nekem. - Addig tart, amíg szükségem van rád, megértetted? - kérdezte a vállai felett hátranézve.

Szó nélkül bólintottam. Ebből a szögből hátulról is megvizsgálhattam a szárnyait. Tényleg csak kevés toll maradt rajta, viszont sehol nem volt megszakadva. Vigyázhat rá, gondolom...

Leült az ágyam szélére. Körbenézett, megfigyelve a legapróbb részleteket is. Miután körbeért a tekintete, nem minősítette hangosan a látottakat, de volt egy olyan érzésem, hogy nem a szoba design-ját értékelte, hanem fenyegetést és menekülési útvonalat kereshetett.

Valamivel előrébb merészkedtem. Néztem, ahogy az oldalára fekve végignyúlik az ágyamon, a fal felé fordulva. Bizonyára kényelmetlen lehet azokkal a hatalmas szárnyakkal fekve forgolódni...

Összeszedtem minden bátorságom, és odasétáltam hozzá. Vettem egy mély levegőt, hogy ne remegjen annyira a hangom.

- Miért vagy itt? Tényleg te vagy Asmodeus?

Egy kis ideig nem felelt, aztán azonban szemeit csukva tartva mégis válaszolt.

- Kell valami ebből a világból, és te végre megadtad a lehetőséget, hogy meg is szerezzem.. És igen, bár azt hittem, erre azért már rájöttél..

Feldolgoztam a hallottakat. Nem igazán kedveltem, mikor ilyen homályos választ kaptam, de ellene nem mertem vitába szállni.

- Az Asmodeus túl hosszú.. Nincs valami beceneved? Gondolom, nem egy-két napig leszel itt, ha ennyire vágytál egy ilyen "lehetőségre".. - Néma csönd. - Szóval... Én Evelynn vagyok. De szólíts csak Lynn-nek - miután kimondtam, már megbántam. Hiszen tudja a nevem, és a becenevemen szólított a táblán keresztül is...

- Deus.

- Tessék? - kissé meglepett, hogy egyáltalán válaszra méltatott. - Oh, szóval szólítsalak így, értem.. Akkor Deus. Megtennéd, hogy nem az én ágyamban heverészel? - utáltam, rühelltem, ki nem állhattam, ha más feküdt a helyemen. Az emberek szaga beivódik a paplanba, a huzatba, a lepedőbe, mindenbe. Talán nevezhetjük ezt az én flúgomnak, de nem tudtam szó nélkül hagyni még az ő esetében sem. Sőt, főleg az ő esetében nem. Egy idegen volt, akárhogy is néztem. Még akkor is, ha sokkal erősebb, és ez a felszólítás most lecsökkenti az életben maradásom esélyét... Na jó, ebben semmi logika. Máris megbántam, hogy hozzászóltam...

Becsukott szemekkel vártam, hogy rám morduljon, megüssön, felfaljon, vagy akármit is tesznek a feldühített démonok... Azonban semmi nem történt. Még mindig félve kinyitottam egyik szemem, majd utána a másikat is. Közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban lássam az arcát. A szemei csukva voltak, mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt.

Létezne, hogy... elaludt?