Obsessed Souls

12. fejezet

Teljesen lefagytam. Kavarogni kezdtek a gondolatok a fejemben, egyik a másikat érte. Se megszólalni, se megmozdulni nem tudtam. A démon is hasonló fejet vágott, mint amilyen az enyém lehetett. Szemei elkerekedtek, gyönyörű íriszén megcsillant a füstfelhőn átszűrődő napfény, amitől pupillája pontszerűre zsugorodott. Ébenfekete szárnyai egy pillanatra megálltak a levegőben, épp úgy, ahogy szíve is kihagyott egy ütemet. Ezzel megszakadt a kecses körözése, egy pillanatra tollpiheként kezdett a föld felé szállni. Hamar észhez tért, és pár szárnycsapással visszanyerte egyensúlyát. Eközben egy percre se vette le rólam a szemét, megbabonázva fürkészte tekintetem a magasból.

Fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Elszakítottam Deusról a tekintetem, hogy felmérjem a helyzetet. Itt álltam egy maroknyi sebesült ember között, miközben velünk szemben egy még mindig hatalmas sereg állt. Arról nem is beszélve, hogy épp az imént csatlakozott hozzájuk egy angyal és egy démon, mindkettő igen magas rangból. Farkasszemet néztünk a had élén álló angyallal, aki lekezelő mosolyra húzta a száját. Felemelte egyik karját, majd egy szót sem szólva csettintett ujjaival.

És elszabadult a káosz.

Ismét egymásnak estünk, bár tudtuk, hogy mi lesz a harc végkimenetele. Az angyal csak a háttérből mosolyogva nézte a mészárlást, mintha csak egy színdarabot nézve elmélkedne a színészek tehetségéről. Felforrt bennem a vér az arroganciájától. Éppen csak nem ült le teázni, hogy elüsse az időt, míg mi az életünkért, sőt, az otthonunkért, a világunkért küzdünk..

Láttam, ahogy Deus földet ér a vezértől pár méter távolságban. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy így kihasznált.. Úgy éreztem, menten kiájulok a dühtől, ami nem lett volna szerencsés egy harc kellős közepén.. Hirtelen egy igencsak nonszensz ötlet fogant meg a fejemben, miközben próbáltam hárítani a csapásokat. Őrültség lett volna.. Nagy valószínűséggel túl sem élem, de.. De már döntöttem.

Azzal a lendülettel félrelöktem a démont, akivel éppen hadakoztam, és a kardot magam elé tartva rohantam keresztül a tömegen, folyamatosan elhajolva a felém közelítő csapások elől. Igyekeztem az összes elől kitérni, azonban ez lehetetlen lett volna. Néhány ütés elért a hátamon és a vállamon, de nem voltak súlyosak. Az utolsótól azonban elvesztettem az egyensúlyom és a lábamra estem. Gyorsan elgurultam oldalra egy fél-bukfenccel, épp azelőtt, hogy egy penge a földbe hasított volna azon a helyen, ahol egy pillanattal ezelőtt még a fejem volt. Nem volt időm bámészkodni, így talpra ugrottam, és kissé sántítva törtem magamnak tovább az utat, mígnem kijutottam a démonrengetegből. Az utolsó katonák egyike utánam kapott, de elvétette, így hátra fordult és üldözőbe vett, feltehetően azzal a szándékkal, hogy még azelőtt lecsapja a fejem, mielőtt elérnék a vezérükhöz. Gyorsabban mozgott nálam, így mindent bele kellett adnom. Meg is tettem minden tőlem telhetőt, de ez sem volt elég, máris a nyakamban lihegett. Más választásom nem lévén lendületet vettem egy fordulattal, és a kardot az arcába vágtam. Sikeresen beleállt a fejébe, de úgy látszott, ez nem elég a megöléséhez. Gondolhattam volna..

Nem akartam elvesztegetni az előnyöm, így újra megiramodtam Deus felé. Már majdnem elé értem, így nem is értettem, miért nem tesz semmit. Csak állt egy helyben, szánakozó tekintettel. Ennyire lebecsül? Hisz most jutottam át egy egész hadseregen! És akkor, mint derült égből villámcsapás, megvilágosodtam: kicseszettül fegyvertelen vagyok, mivel sikeresen elhajítottam a kardot az imént. Egy pillanatra megtorpantam. Kapkodtam a tekintetem az angyal és Deus közt. Végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel, mi lesz, ez az utolsó esélyem. Még utoljára belenéztem az egykor tündöklő, mostanra azonban a szánalom és sajnálat fátylával borított szempárba, majd egy éles fordulattal az angyal irányába kezdtem rohanni.

Először meglepettséget, majd kételkedést, végül kárörvendést véltem felfedezni újdonsült ellenfelem tekintetében. Eddig kezében tartott hatalmas, fénylő kardját most a földre fektette óvatosan, mintha egy kisgyermeket tartana a karjaiban. Komótosan fölállt, majd széttárta karjait. Ekkorra elé értem. Nem értettem a helyzetet. Megtorpantam, és értetlenül álltam előtte.

- Próbálj csak megütni, mint látod, nincs fegyverem - kezdte nyájas, lekezelő hangon. Így már értem.. Szóval még csak arra se tart méltónak, hogy a fegyverével végezzen velem? Bár nem is tudom, mit vártam... Ahogy azt sem, hogy mit kéne tennem. Gondolatok cikáztak a fejemben: próbáljam a fejét eltalálni? Biztosan blokkolná a kezével.. Üssem hasba, hátha hatásos? Szintén kivédené, túl egyértelmű.. Ha rúgni próbálnék, biztosan elkapná a lábam, ha pedig elvesztem az egyensúlyom, onnantól végleg nincs esélyem...

Hirtelen ötlettől vezérelve oldalra léptem, ezzel pillanatnyi lépéselőnyt szerezve, majd egyik kezemmel a szárnya irányába kaptam. Ekkorra már kapcsolt az angyal, és szembe fordult velem, hogy így védje féltett szárnyait. Valamivel azonban gyorsabb voltam, így pár toll az ujjaim közé szorulva  kezemben maradt. Még én is hallottam, ahogy megtörnek, furcsa látvány volt, ahogy elvesztették ettől pompájukat. Már szinte csak egyszerű madártollnak tűntek - kissé túlméretezve.

Ahogy felnéztem az angyalra, kiment a vér a lábamból, szabályosan lefagytam. Ellenfelem arca rezzenéstelen és kifejezéstelen volt, szemei azonban olyan tágra nyíltak, hogy azt hittem, menten elpattannak szemhéjai. Tekintetét lassan levezette a még mindig ökölbe szorított kezemre, majd föl az arcomra. Olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy megmozdulni se bírtam. Tudtam, hogy ezért most az életemmel fogok fizetni.

Az angyal egyik kezével a torkomnál megragadva maga előtt tartott, másol kezében fehér fény kezdett gyűlni, egyre gyorsabban kavarogtak a fénynyalábok. Karját a gyomorszájam magasságába emelte, én pedig a félelemtől remegve vártam, hogy felemésszen az ereje. Behunytam a szemeimet, összepréselve szemhéjaim. Szinte azonnal szabadjára is engedte erejét; a fény sugárszerűen tört elő tenyeréből. Mégsem ott éreztem fájdalmat, ahol kellett volna.  A torkomat elengedte a szorítás, ellenben a vállamat akkora rántás érte, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Ösztönösen odakaptam egy sikítás kíséretében, majd egy kisebb zuhanás után szinte lebegve a földre érkeztem. Félve nyitottam ki szemeim, de csak az eget láttam. Fölültem hirtelen, ezzel még tovább rontva vállam helyzetén, majd oldalra pillantottam.

Deus állt mellettem kivont karddal, az angyalt nézte. Bár láttam rajta, hogy próbálja tartani magát, mégis lepillantott rám. Nem tudtam, mit gondoljak vagy mondjak, így csak csöndben bámultam föl rá. Szemeim sarkából utat törtek maguknak az eddig visszatartott könnyek, mire Deus szemében átsuhant valami. Visszaszegezte tekintetét az angyalra, hogy ne gyengüljön el.

Ellenfele hamar föleszmélt, és egy veszett véreb dühével rontott előre, átgázolva a repülés közben a kezemből kiejtett tollain...