Obsessed Souls

13. fejezet

Az angyal pár szárnycsapással a levegőbe emelkedett, és onnan indított offenzívát ellenünk.  Deus szélesebb terpeszbe állt, hogy blokkolni tudja ütéseit. Meglepett, hogy ő inkább a földön vívott harcot választotta ellenfelével szemben. Pedig az imént még játszi könnyedséggel szelte a levegőt..

Aztán megértettem, miért döntött így: ahogy folyamatosan kitértek egymás ütései elől, gyors súlypontáthelyezést kellett igénybe venniük. Az angyal azonban egyre gyakrabban billent ki egyensúlyából, minta lábai nem bírnák el... Hát persze! Az angyalok valószínűleg szinte sose használják a lábaikat közlekedésre - hisz minek is tennék, ha már ilyen hatalmas szárnyakkal vannak megáldva -, így az izmok a lábaikon igencsak fejletlenek.. Deus azonban elég időt tölthetett idelent a Földön, mialatt velem lakott.. Csodáltam, hogy ilyen rövid idő alatt ő rájött erre és ki is tudta használni, ugyanakkor kissé megrémisztett, hogy milyen gyorsan vág az esze..

Az angyal többször próbálkozott azzal, hogy felrepülve eltávolodott Deustól, hátha ő a levegőben követi majd, így elveszítve stratégiai előnyét, de Deus átlátott rajta, és ilyenkor csak állt készenlétben, nem mozdult semerre. Mikor azonban összeütköztek fegyvereikkel, alig lehetett követni a csatát..

Csata. Hirtelen oldalra kaptam a fejem, amint eszembe jutott, hogy az emberek mellettünk még mindig harcolnak a démonokkal. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyáltalán nem tűnt egyoldalúnak a küzdelem. A démoni hadsereg mintha elbizonytalanodott volna így, hogy vezérük nem adott számukra utasításokat... Ettől függetlenül túlerőben voltak, és már jóval kevesebb ember küzdött ellenük, mint mielőtt átjutottam volna rajtuk.. Elszorult a szívem a gondolatra, hogy sokukat már hiába várja vissza a családjuk..

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot. Nem gyengülhetek most el. Visszakaptam tekintetem a küzdő felekre, de be kellett látnom, hogy nem sok mindent tudtam tenni annak érdekében, hogy Deus oldalára billenjen a mérleg. Szinte felőrölt a tehetetlenség, iszonyatosan haragudtam magamra, amiért hasznavehetetlen voltam... A kezeim remegni kezdtek, amit először az indulatoknak tudtam be, de ahogy a tenyereimre tévedt a tekintetem, észrevettem, hogy halványkéken világítanak. Ledöbbenten meredtem a saját kezeimre. Mi van, ha ez az az erő, ami miatt az angyalok és démonok is kerestek engem? Akkor mégiscsak tudok valamit tenni, nem?

Felbátorodva az ellenséges angyal felé tartottam a kezem, és koncentrálni kezdtem. Behunytam a szemeimet és elképzeltem, ahogy a kék, hideg, lángszerű fény egy csóvává áll össze, és lézerként kilőve telibe találja őt. Kinyitottam a szemeimet, és éreztem, ahogy valamilyen furcsa erő végigszáguld a karomon, összegyűlik a tenyeremben és utat tör magának az angyal felé, aki későn vette mindezt észre, és nem tudta kikerülni a támadást, mindössze az arca elé kapta az egyik karját. Megörültem a sikeremnek, de hamar lelohadt a boldog arckifejezésem, mivel szó szerint SEMMI nem történt. Se egy karcolás, se egy kihullott tollpihe, de még csak hátrébb se lökte a sugár ellenfelünket. Egy pár pillanatig értetlenül bámultunk egymásra mind a hárman, majd az angyal elkezdett hangosan röhögni, amivel gyorsan visszazökkentett mindkettőnket a valóságba, így Deus újra támadásba lendült, én pedig csalódottan engedtem le a kezem. Mi lehetett a baj? Egyáltalán mire jó ez az erő? Mire lehet használni, ha nem képes megsebezni a célpontot..? Bár... Ha sebezni nem is tud, mi lenne, ha...

Egy kósza ötlet suhant át a fejemben, aminek hatására ismét felemeltem a karom, de ezúttal Deusra céloztam. Csak remélni tudtam, hogy úgy sül el a dolog, ahogy gondoltam... A fény hátulról találta el a démont. Amit akkor láttam, azt soha nem fogom elfelejteni. A kék lángok alulról felfele, futótűzként terjedve beborították éjfekete szárnyait, majd egész testét. A szemei is ilyen színnel kezdtek világítani. Zavarodottan nézett végig magán, majd rám emelte tekintetét. Én addigra már a földön ültem. Elég sok energiámat elszívta az, hogy szabadjára engedjem ezt a furcsa, számomra ismeretlen erőt. Miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, Deus ismét a csatára koncentrált. Ezúttal nem várta meg, hogy ellenfele támadjon, ő kezdeményezett. Sokkal gyorsabban mozgott, mint előtte; olyannyira, hogy csak elmosódott foltként láttam. Ellenfelének jobb szemei lehetnek az enyémeknél, mert a támadások nagy része elől még így is kitért. Mindent azonban nem tudott elkerülni: néhány jól irányzott rúgás megtette a hatását, és Deus leterítette az angyalt. A kék aura eltűnt körülötte, ismét önmaga volt. Nem volt diadalittas, nem részegítette meg a győzelem mámora. Szánalommal teli tekintettel nézett le ellenfelére, akin már alig lehetett egy ép részt találni... Még a szárnyai is eltörtek...

Egyszeriben minden elcsendesedett. A harcoló démonok megálltak, hitetlenül néztek hátra. Volt, aki visszavonulót fújt, de a többség csodálattal telve bámult. Egy nagyobb darab közülük - vélhetően valamiféle vezető - kilépett a tömegből. Egyenesen Deus szemeibe nézett. A levegő szinte izzott: mi lesz most? Ő lesz az új célpontjuk az emberek helyett? Deus rendkívül erős, de látszott rajta, hogy kimerült, valamint én sem tudtam volna újra előidézni azt az erősítő varázslatot vagy mit, sőt...

Megszakadtak a gondolataim, mivel nem akartam elhinni, amit látok: a vezér kihúzta magát, majd lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett. A többiek, akik nem futottak el, ugyanígy tettek. A sebesült emberek csak értetlenkedve nézték, hogy mégis mi történik, de én tudtam, mit jelent ez: új vezetőt választottak. Deusra kaptam a tekintetem, aki legalább annyira le volt sokkolva, mint én. Mégis kiegyenesedett és a démonok elé lépdelt. Nem hallottam, mit mondott, valószínűleg nem is emberi nyelven tette, de a következő pillanatban a démonok egy csatakiáltás kíséretében felálltak.

Odasiettem Deus-hoz. Esélyem sem volt kérdezni bármit is, mivel ahogy meglátott, egy szó nélkül magához ölelt. Úgy szorított, mint egy kisgyerek egy rég elvesztett, de újra megtalált plüssállatát. Visszaöleltem, és a vállára hajtottam a fejem. Annyi minden történt, annyi érzelem ért - pozitív és negatív egyaránt -, hogy el sem tudtam hinni, hogy vége. Hogy nyertünk. Bár tudtam, hogy ezzel az egy csatával még nincs vége a háborúnak, ez mindenképp egy döntő küzdelem volt.

Utat engedtem már régóta visszatartott könnyeimnek, és halkan szipogva szorítottam magamhoz azt az idiótát, aki ebbe az egészbe belerángatott. Azt, amelyik az idegeimre ment és kikészített, és akibe mégis..

Beleszerettem...

/Sziasztok! Hát, ez is elérkezett. Ezt a részt gondoltam a történek végének :) Még lesz egy epilógus, hogy elvarrhassam a szálakat, úgyhogy majd annak a végén írok összegzést:3 Köszönöm annak, aki elolvasta^^ Szívesen várok véleményeket a kommentek részbe, mindre válaszolok természetesen^-^ /