Obsessed Souls

11. fejezet

Hogy mi is történt másnap? Nos, ha akarnám, akkor sem tudnám elfelejteni. De hadd meséljem el az elejéről.

Reggel korán keltem. Rajtam kívül csak Lyisa volt ébren, a gyerekek még aludtak. Úgy döntöttem, hogy kicsit körülnézek a helyen. Bár Lyisa óva intett az elcsatangolástól, én mégis összekaptam magam és nekivágtam az ismeretlennek.

Egy darabon csak romos, vagy alig-alig helyreállított viskókat láttam az út mentén. Ahogy távolodtam a városkától, egyre gyérebben lehetett felfedezni emberi élet nyomait, azonban egyre kisebb mértékű volt a pusztítás is. Kissé ironikusnak találtam ezt... Gondolataimba mélyedve sétáltam. Feltűnt, hogy egyre inkább kezd besötétedni. Pedig reggel indultam el, ilyen sok idő eltelt volna? Fölpillantottam az égre. Egészen sötét árnyalatot öltött magára, de mégsem tűnt teljesen normálisnak. Ahogy a szemeimet erőltettem, halvány csíkokat véltem felfedezni az égbolton. Olyan volt, mintha repülők hagyták volna őket maguk után, de ez képtelenség, hiszem ez a terület jóval elmaradottabb annál, ahonnan jövök.. Nem igazán értettem a dolgot, de baljós érzéseim végett inkább visszafordultam. Szerencsére még én sem tudtam volna eltévedni, mivel a romos város  semmi közepén terült el, így messziről rá lehetett látni.

Ahogy haladtam visszafele, néha-néha furcsa, mély hangok csapták meg a fülem a hátam mögül. Ilyenkor mindig ijedten hátrafordultam, de semmi nem volt mögöttem. Kezdtem magam paranoiásnak, már-már bolondnak hinni. Inkább megszaporáztam a lépteim, nem éreztem magam egyedül biztonságban. Ahogy közelebb értem, sűrű, szürkés füstöt láttam a magasba szállni. Vagyis... Jézusom. Ez nem felfele, hanem lefele száll! És nem füst, hanem..

Hanem démonok alászálló hada.

Rohanva indultam meg Ryhndrocht felé. Tudtam, hogy miért jönnek: pusztítani. És Lyisa és a gyerekek is ott vannak. Teljes erőmből szedtem a lábaimat. Mikor beértem az egykori főtérszerűségre, lefagytam. Mindenütt fekete páncélba burkolózott démonok repkedtek és harcoltak... Harc? Ugyan már.. Teljesen egyoldalú küzdelem volt. Néhány férfi próbálta elűzni őket, de hamar a saját kardjuk másik felén találták magukat.. Még a látvány is borzalmas volt. Igyekeztem összeszedni magam és parancsolni a földbe gyökerezett lábaimnak. Átszeltem a várost, egyenesen új lakhelyem felé véve az irányt.

Az ajtó nyitva volt. Gyermeksírás hangja szűrődött ki rajta. Gondolkodás nélkül berontottam. Egy nálam minden tekintetben jóval nagyobb szörnyeteggel találtam szembe magam. Rögtönöznöm kellett, így kis termetemet kihasználva mögé kerültem. Felkaptam egy vázát és a fejéhez vágtam. Sajnos azon kívül, hogy felidegesítettem, semmit nem értem el ezzel. Épp újabb fegyverért kutattam, mikor oldalról egy kék fénysugár telibe találta ellenfelem, amitől az mély, hörgő hangon felkiáltott. A segítség Lyisától jött, aki pár méterrel arrébb feküdt a földön. Megsebesült, de nem volt életveszélyben. Biztosan a gyerekeket próbálta védeni és biztonságba helyezni.

Úgy tűnt, sikerült egész komolyan megsebesítenie a lényt, mivel az fél térdre ereszkedve fogta a vérző sebet. Hirtelen keletkezett előnyömet kihasználva az asztalhoz szaladtam és felkaptam az arról időközben leesett kardot. Jóval nehezebb volt, mint gondoltam volna, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Visszaszaladtam a démonhoz, és egy pillanatnyi habozás után lesújtottam a tarkójára. A kezével kivédte támadásom, így addig folytattam, szúrtam, vágtam, mígnem sikerült eltalálnom a megfelelő helyen. Teljesen kimerültem, pedig gyakorlatilag tálcán kínálták nekem a győzelmet. Nincs mit tenni, nem vagyok harchoz szokva, ez tény.

Felsegítettem Lyisát, aki bicegve ugyan, de tudott járni. Megkereste az elbújtatott gyerekeket és őket kezdte vigasztani. Én eközben kimentem a ház előtti kis utcára. Közel volt ide a főtér, amire tisztán rá is lehetett látni. Bárcsak ne lehetett volna...

A kardot magamhoz véve a tömeg felé kezdtem szaladni, hogy segítsek a még esetleg életben maradottaknak, miután meggyőződtem arról, hogy Lyisáék biztonságban vannak. Meglepetésemre igen sokan voltak, sőt, több fiatal is fegyvert fogott. Csatlakoztam hát hozzájuk. Nem volt se haditerv, se formáció, mindenki azt ütötte, akit ért. Ez igaz volt ellenfeleinkre is, bár ők inkább szórakozottak voltak, mintsem kétségbeesettek - velünk ellentétben. Egyre erőtlenebbül lóbáltam fegyverem, az izzadtságcseppek a szemembe hullottak. Látásom is elhomályosult, de tudtam, hogy mindenki így van ezzel, nem adhatom fel. Már nem. Kihasználtak, átvertek és megöltek, mégis itt vagyok. Itt, azokkal, akik megmentettek. Hogyan is hagyhatnám őket cserben?

Ezen gondolatok hatására szinte újult erőre kaptam - vagy szimplán már csak nem éreztem a kimerültséget, mindenesetre újabb csapásokkal soroztam ellenfeleim. Fogalmam sem volt, hova kéne céloznom, hogy kéne a kardot tartanom és forgatnom, így csak egy képzetlen laikus tapasztalatlanságával estem neki a démonoknak. Többször sikerült majdnem másodszorra is megöletnem magam, de ilyenkor társaim kisegítettek egy-egy blokkolt ütéssel, így én is igyekeztem az ő hasznukra válni. Nem akartam hátráltatni őket, így mindent beleadtam.

Egy hangos puffanásra lettem figyelmes. Úgy tűnt, nem csak én vettem észre, mivel az összes démon abbahagyta, amit éppen művelt, és szétszéledtek. Olyanok voltak, mint a dögevők, amik eliszkolnak, ha egy ragadozó érkezik a prédához... Vagy tetemhez.

Egy angyal mögé sorakoztak fel. Várjunk csak.. A démonokat egy angyal irányítja? Mégis mi történhetett?

Aztán felismertem. Az az angyal volt az, akivel Deus küzdött.. Mikor megpillantott, elvigyorodott. Fejével az ég felé intett, mintha csak azt akarná, hogy nézzek abba az irányba. Nem tudtam, mit akar, így kíváncsian fordítottam arra a tekintetem. Egy az égen köröző fekete árnyat láttam. Hatalmas, fekete szárnyai voltak; kecsesen mozgott a levegőben, ahogy az embereket figyelte.

Majd összetalálkozott a tekintetem a borostyán szempárral.