Obsessed Souls

8. fejezet

Lesütöttem a szemeimet. Tudhattam volna, hogy hamar rájön, ha elhallgatok valamit... Mivel más választásom nem igazán volt, elmeséltem neki a történteket, az álmot, de nem mondtam neki semmit a róla szóló látomással kapcsolatban.

- Értem... Nos, nem tudom, miért tűntél el hirtelen, de megmondtam, hogy ne menj el mellőlem, mert --

- Jajj, hagyjuk már - keltem ki magamból, amivel még magamat is megleptem. - Maradjak melletted és nézzem, ahogy azzal a ribanccal enyelegsz, igaz?! - indulatosan felugrottam az ágyból, a hirtelen mozdulattól megszédültem, de megkapaszkodtam a székem támlájában és lehuppantam rá. Csak mérgesen meredtem magam elé.

Deus föltápászkodott és elém állt, két kezét a szék két karfájára tette, ezzel bezárva engem kalitkaszerűen. Fölnéztem rá, álltam a tekintetét. Laza, nemtörődöm mosolya csak még jobban feltornázta bennem a vizet.

- Csak nem féltékeny vagy? - mosolya vigyorrá erősödött, nekem pedig erősen viszketni kezdett a tenyerem, hogy letöröljem azt az arcáról. Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, elhúzódott, kiengedve engem ideiglenes börtönömből.

- Mostantól felgyorsulnak majd az események. Az angyalok léptek, a démonok is fognak. Szóval ne hagyd, hogy az érzelmeid ennyire befolyásoljanak...

Nem válaszoltam, de erős baljóslatú érzés fogott el, mikor arra célzott, hogy besűrűsödnek majd az események. Nem tudtam másra gondolni, csak a látomásra, amit az angyal mutatott nekem. De mi van, ha nem is volt valódi? Az egész álom olyan... valószerűtlen, hihetetlen volt..

***

Teltek, múltak a napok, egy hét is elrohant mellettünk, mégsem történt semmi érdemleges. Ennek ellenére tudtam, hogy nem engedhetem el magam, mert úgyis akkor lesz gond, mikor nem számítok rá.

A tanteremben ültem. Deus az első iskolai napja óta visszafogottabban viselkedett, ami láthatóan zavarta Kittyt, aki a sráccal ellentétben többször is megkörnyékezte őt. Ilyenkor általában szúrós szemmel próbált elküldeni, de úgy tettem, mintha észre se venném. Deus tartotta a szavát és tényleg nem mozdult mellőlem. Az első napokban még a mosdóba is velem akart jönni, alig tudtam rázárni az ajtót... Nem tudom, hogy az a gyűrű, ha létezik egyáltalán, vajon milyen fontos lehet, ha már így vigyáz rám, vagy mi...

A tanítás végeztével hazafelé tartottunk. Deus időközben szerzett magának nem tudom honnan - és valószínűleg nem is akarom tudni - egy mobilt, az úton is végig azt nyomkodta.

- Nem tennéd el? - kérdeztem, mikor meguntam, hogy a sokadik piros lámpánál kell visszarántanom, nehogy lelépjen.

- Egy perc...

Hagytam, mentünk tovább csendben egymás mellett. Hirtelenjében aztán jobbról egy óriási robaj hallatszott, és ahogy arra néztem, sötét homok- és füstfelhő kavargó látványa fogadott. Megtorpantam; a hang hatására még Deus is fölnézett a telefonjából. Gondolkodás nélkül kezdtem a füst irányába szaladni. Hallottam Deus hosszú lépteit csattanni az aszfalton, ahogy fokozatosan beért, majd elhaladt mellettem. Nem tudtam vele lépést tartani, de szándékosan nem hagyott le túlságosan.

Ahogy a helyszínre értünk, egy furcsa lény ádáz, leginkább magával vívott küzdelmét láttuk. A szörnyeteg leginkább egy sárkányra hasonlított, de hátát fehér tollakból álló szárnyak díszítették, amik élesen elütöttek túlméretezett, véres agyaraitól. Kérdően Deusra néztem, de ő egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Sokkal inkább ingerült volt. Előkapta az egykor még konyhakésként szolgáló tárgyból átalakított kaszáját, és egy hatalmas ugrással a lény hátán termett. Szárnyairól és szarvairól eltűnt az álca, ismét eredeti formájában harcolt. Ügyesen forgatta fegyverét, de a lény sem adta könnyen magát. Farkával össze-vissza csapkodva próbálta leszedni magáról a démont. Az egyik suhintással majdnem engem is eltalált, így jobbnak láttam fedezékbe vonulni. Menedékem egy összetört autóroncs volt, kitört üvegein át szemléltem az eseményeket. Ahogy ide-oda kapkodtam a tekintetem, követve Deus mozgását, hirtelen valaki hátulról befogta a szám és az orrom. Furcsa, édeskés szag telítette meg az orrom és a tüdőm, amitől émelyegni kezdtem. A látvány elhomályosult, a hangok eltompultak, végül csend és sötétség vett körül. Mégsem féltem.

Úgy éreztem magam, mintha a semmi közepén lennék. Végignéztem magamon; a sötétségben alig láttam a végtagjaim. Tapogatózva próbáltam bármerre eljutni, de hiába sétáltam, lépkedtem egyre többet, semmit nem értem el. A lábam alatt a föld kemény és teljesen sík volt, egy kis bukkanó, gödör sem volt rajta. Szaladni kezdtem, majd rohanásba fogtam. Mindhiába, olyan volt, mintha egy helyben futnék.

Hirtelen aztán kipattantak a szemeim.

Fölültem és körbenéztem. A szobát szürkületi törtfény járta át, így még ha keveset is, de legalább láttam a környezetemből. Egy ágyon feküdtem. Kitápászkodtam belőle, és az ablakhoz léptem, amin az  a kevéske fény szűrődött át.

Mikor kinéztem rajta, nem akartam hinni a szememnek.

Kihűlt lávából álló hegyek és szurdokok látványa fogadott. Ahogy befújt a szél a nyíláson, megborzongtam. Rettentően hideg volt, rajtam pedig nemhogy kabát, de még pulcsi sem volt. Mi lehet ez a hely...? A szoba másik végén lévő ajtóhoz léptem. Lenyomtam a kilincset.

Az ajtó azonban zárva volt.