Obsessed Souls

9. fejezet

/Bocsánat a késésért!! >~< Sajnos rengeteg teszt és magánéleti dolog sűrűsödött be előttem, így nem tudtam folytatni a történetet >< Remélem, azért még élvezni fogjátok a fejezetet ^-^ /

Rendben, Lynn, először is, nyugodj meg. Végül is csak egy idegen helyen egy sötét zugban ragadtál. Voltál ennél már rosszabb helyzetben is, nem? Mint például... ja, nem. Egy másik világba kerültem és be vagyok zárva!!

Sikertelenül próbáltam megőrizni a hidegvérem. Rángatni kezdtem az ajtót, de semmit nem értem el vele, mindössze hatalmas zajt csaptam, mivel a szoba - ha nevezhetjük ezt a lyukat annak - iszonyatosan visszhangzott.  Csalódottan lehuppantam a fémkeretes, rozoga ágyra, és gondolataimba merültem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hogy kerülhettem ide, hátha találok egy módot a kijutásra is. Az utolsó kép azonban, amit fel tudtam idézni az az volt, hogy Deust nézem, ahogyan harcol. Onnantól se kép, se hang. Csak egy furcsa érzés maradt meg, amit nem tudtam hova tenni: ürességet éreztem, de nem tudtam, hogy mi váltotta ki. Afféle rossz előérzetre hasonlított, csak tompább és még baljósabb volt.

Gondolataimból lépések zaja zökkentett ki. Egyre közeledtek, hallhatóan sietett az illető. Kulcs fordult a zárban, és mintha egy retesz elhúzására is sor került volna...

Aztán kinyílt az ajtó. Egy nagydarab lény állt előttem, sötét szárnyakkal és tüskében végződő farokkal. Száját fém páncélszerűség takarta, így nem is beszélt, csak fújtatva meresztette rám szemeit. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány, így még hátrébb húzódtam az ágyon, míg nem a hátam a falhoz ért.

A lény néma maradt, mindössze pár határozott lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Megragadta a karom, és maga előtt tolva kitessékelt a szobából. Valójában nem értettem, miért ellenkezek, elvégre eredetileg is csak ki akartam jutni onnan. Egyedül ez a fura érzés nem hagyott nyugodni.

Egy folyosón haladtunk végig, aminek mindkét oldalán ajtók sorakoztak végig. Ahogy egyre távolabb értünk ideiglenes szobámtól, egyre erősödő hangokat hallottam a folyosó vége felől. Mintha valaki kiabált volna... Ezután egy hatalmas robaj rázta meg az épületet, rendesen beleremegtek a falak. Én ijedtemben megtorpantam, így felvigyázóm nekem ütközött, és hangos fújtatással adta tudtomra, hogy végtelenül idegesítem. Tovább mentünk, egyre több csattanás követte egymást, a hangok is felerősödtek. Rájöttem, hogy nem egy személy dühkitörésének lehetek fültanúja, hanem egy veszekedés, és vélhetően verekedés folyik nem sokkal arrébb. Erről meg is győződhettem, ahogy a korridorról kiérve egy tágas tér közepére értünk. Ahogy megláttam a küzdőfeleket, elállt a lélegzetem. Egy hatalmas szárnyakkal rendelkező angyal manőverezett a levegőben. Hófehér tollait hol vörös, hol fekete vér borította, utóbbival valószínűleg ellenfele szennyezte be. Aki... Te jó ég, az Deus?! A földről elrugaszkodva sújtott az angyal felé, az azonban épp időben tért ki előle, és ellentámadásba lendült. Kihasználta Deus pillanatnyi lendületvesztését, és kardjával hátára sújtott. Deus megpördült és saját fegyverével blokkolta a támadást, de a hatalmas erejű támadástól így is hátrarepült.

Egy ideig csak tágra nyílt szemekkel figyeltem az ádáz küzdelmet, azonban mikor az angyal a földre küldte Deust, kitéptem magam az őr kezéből és odarohantam hozzá. Mindenféle kérdéssel bombáztam, többek közt megkérdeztem, jól van-e, mi ez a hely, fel tud-e kelni, ki az az angyal, stb, de láthatóan egyáltalán nem érdekeltem, gyilkos tekintetét ellenfelére szegezve tápászkodott fel. Mielőtt elrugaszkodott volna, rám nézett.

- Fuss.

És azzal ismét a levegőben volt. Tanácsát megfogadva elzúgtam az őr mellett, futottam, ahogy csak bírtam. Azonban hamar akadályba ütköztem: szemből két démon érkezett, mögöttem pedig a lény közeledett, aki eddig engem őrzött. Csapdába estem. A két démon észrevett. Az egyik biccentett a mellette állónak, aki erre megsokszorozta lépteit irányomba. Nem tehettem semmit, így csak álltam egy helyben, fejemet kapkodva. A démon, aki elfogott, kicsit más volt a többinél. Fehér szeme volt, amit fekete jelek kontúroztak. Lenézően pillantott rám, Deust juttatta eszembe még az első napról, mikor találkoztunk.

Visszavittek a csatatérre. Asmodeus ahogy meglátott, valami átsuhant az arcán, de kénytelen volt egyből a harcra koncentrálni ismét, mivel ellenfele nem hagyott neki egy perc pihenést sem. Folyamatosan sorozta támadásaival. Mindkét fél kimerült volt, mégis úgy tűnt, az angyal áll nyerésre.

Engem letérdeltettek egy a padlóra rajzolt szimbólum fölé. Pár perc múlva a két démonnak elege lett, és szétválasztották a verekedőket. Leszálltak a földre, nekem pedig fogalmam sem volt, mi fog következni.

Ahogy leértek, Deus üvöltözni kezdett két fajtársával, amiért azok nem segítettek neki. Valószínűleg helyben szét is kapta volna mindkettőt, ha nem borították volna mindenhol vágások és sebek. A fehér szemű válaszolt neki.

- Deus. Ez a szövetség mindkét félnek jó. Tedd félre az egód meg tudja a halál, mi tart még vissza, és gondolkozz végre. Ez csak egy ember lánya, nem ő a lényeg. Hanem az ereje.

Deus válaszra nyitotta száját, de végül inkább becsukta. Nem nézett rám, szándékosan kerülte a tekintetem.

A többiek beleegyezésnek vehették némaságát, ugyanis a következő pillanatban egyikük felém nyújtotta karját. Nem érintett meg, szerintem még annak gondolatától is hányingere lett volna.. Mormolni kezdett valamit, tenyere közepéből fekete füst kezdett gomolyogni. Legalábbis én annak véltem, mert ahhoz hasonlított a legjobban, de ez nem csak random terjedt a levegőben, hanem egy egyenes vonallá állt össze - egy dárdává. Nem igazán tudott eljutni ez a felismerés az agyamig, mivel a kép ezután azonnal elsötétült.