Obsessed Souls

10. fejezet

Mikor ismét magamhoz tértem, zsongott a fejem. Hiába nyitottam ki szemeimet, néhány homályos folton kívül semmit nem láttam. Kezeimmel megdörzsöltem a szemhéjaim, szerencsére ez használt valamennyire.
A látvány azonban ledöbbentett.
Ahogy körbefuttattam tekintetem az egyszerű, fából készített viskó belterén, az egyik sarokban egy kislányt pillantottam meg. Ijedt, mégis kíváncsi arcot vágott, mintha azon vekengene, hogy közelebb merjen-e jönni hozzám. Meg akartam szólítani, de nem voltam benne biztos, hogy egy nyelvet beszélünk. Ígyhát megpróbáltam közeledni. Ahogy azonban felállni készültem, éles, hasító fájdalom keletkezett a mellkasomban.
Ahogy lenéztem magamra, hirtelen emlékképek kezdtek tolulni a fejembe. Láttam magam előtt az angyalt, a démonokat, a dárdát és.. és Deust... Keserű érzés kerített hatalmába, mikor rá gondoltam..
Merengésemből léptek zaja zökkentett ki. Azt hittem, hogy a lányka vett magán bátorságot és környékezett meg, azonban egy jóval idősebb, rá mégis nagyban hasonlító nő állt előttem.
- Oh, felkeltél! Várj egy pillanatot, hozok egy kis vizet - mondta, és azzal a lendülettel el is ment. Nem értettem, minek a víz, de amint megpróbáltam utánaszólni, hogy legalább egyet feltegyek neki a rengeteg kérdésem közül, megértettem: olyan szinten be voltam rekedve, hogy egy hang sem jött ki a torkomon... Nem sokkal később az idegen visszatért. Elfogadtam tőle a poharat, majd néhány korty után megköszörültem a torkom. Szerencsére nagyjából visszatért a hangom, bár így is elég érdekes volt. Az előbb értettem, amit a nő mondott, így anyanyelvemen kezdtem beszélni hozzá.
- J-Jó napot.. öhm..
- Lyisa vagyok - segített ki rögtön egy barátságos mosoly kíséretében.
- Lyisa.. Izé.. Hol vagyok? - ez volt az a kérdés, amire leginkább választ akartam kapni, így ezzel kezdtem.
- Ryhndrocht (ejtsd: 'rűndrokht') városában. Talán furcsállod majd a 'város' kifejezést, ha kilépsz az ajtón, de egykoron egyike volt a legnagyobb és legszebb településeknek ez a hely..  - Látszott rajta, hogy boldog emlékek özönlötték meg, ám ez az arckifejezés hamar tovatűnt, ahogy a mostani állapotra gondolhatott. Érdekelt, hogy mi lehetett a hanyatlás oka, de a kérdést a sor végére kellett állítanom, és a fontosabb dolgokkal foglalkoznom elsőként. - Ezen belül pedig szerény hajlékomban. Két lányommal lakok itt. A kisebbikkel már találkoztál, ő Manna, a  nővére pedig Miinah.
Emésztgettem a hallottakat, eszembe jutott a kislány, akit ébredéskor láttam, és aki időközben kisurrant a szobából.
- Értem.. És meg tudná mondani, hogyan kerültem ide?
- Tegezz nyugodtan, kérlek. Egy orákulum vagyok, és megéreztem, mikor a lelked az Abyssba került - értetlen arcom láttán tovább magyarázott. - Ez egy olyan üres túlvilági tér, ami se a pokolhoz, se a mennyhez nem tartozik. Itt kóborolnak az elveszett lelkek, akiket nem segítettek át egyik helyre sem végső nyugalomra - vagy szenvedésre.. Úgy éreztem, helytelenül kerültél oda, egyfajta számomra ismeretlen aura vett körül, még sosem láttam hasonlót.. Így visszahoztalak a földi világba, nehogy rossz kezekbe kerülj.
Hát, késő bánat, ezen már túl vagyok...
Még egy ideig beszélgettünk. Kiderült, hogy nagyjából mindez 5 napja történt, azóta eszméletlen voltam. Lyisa elmondta, hogy 2 napja démonok és angyalok tombolnak a világban, ez tette olyanná Ryhndrochtot, amilyen most: a város fele porig égett, a megmaradt rész pedig teljesen romokban áll. Csak néhány viskó úszta meg a pusztítást.
Ez a város nem olyan volt, mint amilyenben én felnőttem. Itt nem voltak bérházak, technika, de még autók sem. Olyan érzést keltett, mintha a középkorba utaztam volna, de ez a dátumból ítélve lehetetlen volt. Mindössze egy érintetlen törzsi civilizáció lakhelye volt ez, gondolom...
Amint megemlítette a démknokat, visszatért az a keserű érzés. A pusztítás mértékéből ítélve megszerezhették tőlem, amit akartak. Vagy anélkül is ilyen erősek lennének? Ki tudja... Én már semmit sem értek...

Aznap megismerkedtem a ház lakóival. Mind barátságosak voltak, bár a lányok eleinte félénknek tűntek. Erre persze hamar rácáfoltak: ugyanolyan szeleburdi gyerekek voltak, mint a többi kisgyerek.
Továbbá elmagyarázta Lyisa, hogy mit tegyek támadás esetén. Azt mondta, a legjobb, ha elbújok egy biztos helyen, semmiképp se kezdjek menekülni, mert csak a biztos halálba futnék. Azt is mondta, hogy a lények teljesen érdektelenek az emberekkel szemben, csak vért ontani és rombolni vágynak... Erről eszembe jutott Deus, és az első egy-két együtt töltött napunk.. Meg az is, hogy vele egyenrangúként kezelt, miután megszoktuk egymást.. Nem tudtam még elképzelni se róla, hogy embert öljön élvezetből..

Egészen másnap reggelig.

/ Meghoztam végre ezt a részt is^^ Rövidke lett, de mindenképp így akartam lezárni, hogy a következő fejezetben történő dolgokba még ne kezdjek bele. Igyekszem azt hamarabb hozni! /