Obsessed Souls

4. fejezet

Abban a pozícióban ébredtem fel, amiben múlt éjjel elaludtam. Éreztem a derekamra nehezedő kar súlyát, hallottam a halk szuszogást a hátam mögül.

Óvatosan próbáltam leemelni magamról a nehezéket és kibújni a keze alól, de mihelyst megmozdultam, Deus halk, neheztelő mormogással adta tudtomra, hogy sikeresen fölkeltettem. Nos, legalább megpróbáltam...

Kikeltem az ágyból, a szekrényemen lévő tükörben megigazítottam a hajam. Szokás szerint szénaboglya kinézete volt, mint minden reggel. Eközben Deus a másik oldalára fordult, gondolom, megpróbált visszaaludni. Az órára pillantottam, ami 7:43- at jelzett. Rossz szokásom volt hétvégén is korán kelni, de úgy éreztem, időpazarlás lenne a délelőttöt alvással tölteni, hiszen annyi hasznos dolgot is csinálhatnék ez idő alatt. Nagy valószínűséggel nem sokan osztották a véleményem, de ez nem is igazán számított.

Összeszedtem a tegnap szétgórt könyveimet, és párat kiválasztva a nappaliba indultam, hogy ott folytassam a neszezést, nehogy megint fölkeltsem lakótársam. Az ajtóból visszapillantva csak sóhajtottam egyet, majd folytattam az utamat. Letelepedtem a fotelbe, és találomra kiválasztottam egy könyvet a kupacból. Történelem. Eszembe jutott hirtelen a tegnapi nap, mikor Deushoz vágtam a tárgyhoz tartozó füzetet. Elmosolyodtam, de rögtön utána meg is ráztam a fejem. Koncentrálnom kell. Nemsoká érettségi, én meg sehol sem tartok.
Hiába próbáltam azonban minden erőmmel a tananyagra koncentrálni, más gondolatok cikáztak a fejemben. "Vajon mit akar tőlem Deus? Meddig lesz itt? Mit fog tenni a világommal? Helyesen cselekszem, hogy hagyom nálam lakni?"

Ahogy agyaltam, egyszer csak egy ablak nyitódását hallottam. Gyanakodva visszasétáltam a szobámhoz. Az ajtóban állva rémisztő kép fogadott: Deus az ablakban ült, ugrásra készen, de láthatólag gondjai akadtak, mert a szűk nyíláson nem fértek ki a szárnyai. Azok nélkül pedig elég nagy felelőtlenség lenne kiugrani a nyolcadikról..

- Deus! Gyere le onnan! Mégis mit művelsz?! - az ablakhoz szaladtam, egyik beragadt szárnyát megfogva próbáltam behúzni a szobába. A szándékom legalábbis ez lett volna, de amint hozzáértem, a másodperc törtrésze alatt megpördült, így teljes egészében a házban volt. Megragadta a torkom és magához rántott, annyira közel, hogy szinte összemosódott a kép a szemeim előtt. Bár ehhez valószínűleg az oxigénhiány is hozzájárulhatott, amit a nyakamat szorító kéz idézett elő. Próbáltam a számon át levegőt venni, de sikertelen kísérlet volt. Csak tátogtam, mint egy partra vetett hal, Deus szemeibe nézve. A pupilla mögött őrjöngő, kitörni készülő dühöt láttam. Ötletem se volt, mit tehettem, ami ezt váltotta ki. A kép közben egyre sötétebb és homályosabb lett...

Hirtelen elengedett. Semmi erő nem maradt a lábaimban, így egyből a földre rogytam. Levegőért kapkodtam, de köhögtem közben, ami igencsak megnehezítette a légzést.  Értetlenül néztem rá, ahogy föntről figyelt engem, még mindig feszülten.

- Meg ne próbáld még egyszer. - hangja kimért volt, hallottam, hogy próbál uralkodni magán.

- Mégis mit?! - hangom a kérdés végére teljesen elvékonyodott; még mindig nem állt helyre az előbbi után.

- Ne nyúlj a szárnyaimhoz. Soha.

- Csak vissza akartalak húzni. Épp, hogy hozzád értem... Mégis miért olyan nagy gond ez?

- Nem érdekel, hogy mit akartál. Csak ne érj hozzám.

- Nem hiszem el, hogy nem vagy képes megmagyarázni... Csak hajtogatod a magadét, mintha degenerált lennék, én nem tudnám felfogni... - nem volt elég, hogy kis híján megfojtott, még úgy is beszélt velem, mint egy idiótával. Kezdett felkúszni a víz az agyamba, pedig nem olyan egyszerű kihozni a sodromból..

Deus lemondóan sóhajtott egyet, majd ismét az ablakhoz fordult. Ezúttal elrejtette szárnyait, elrugaszkodott és ugrott. Azonnal felpattantam és az ablakhoz rohantam.

- Deus!! - üvöltöttem utána kétségbeesetten. Láttam, ahogy zuhan, egyenesen a tömör beton felé. Mielőtt azonban nekivágódott volna, szélesre tárta szárnyait, és a fák között lavírozva eltűnt... Remélem, senki nem látta...

Vegyes érzelmekkel sétáltam vissza a nappaliba. Ezek után végképp nem tudtam a tanulással foglalkozni, úgyhogy csak elterültem a kanapén és bámultam a plafont. Nem tudtam eldönteni, hogy az zavar jobban, amit tett, vagy az, hogy nem indokolta meg... Utáltam, ha elhallgatnak előlem valamit, vagy rám hagyják a dolgokat egy "úgysem értenéd" típusú legyintéssel..

A nap hátralévő részében semmi érdemlegeset nem csináltam, csak tengődtem, sétálgatva a lakásban. Nem akartam elhagyni a házat, mert otthon akartam lenni, mikor Deus hazaér. Csakhogy ez nem igazán akart megtörténni. Már későre járt, a nagy falióra elütötte a 22 órát is, de ő még sehol sem volt. Igazából nem értettem, miért aggódom érte.. Az életem ugyanúgy folytatódhatna, mint tegnapelőtt, ha elmenne. Újra lehetnék az a szürke, magányos és unalmas lány, aki eddig is voltam; reménykedhetnék, hogy hamar eltelik ez az év, egyszóval visszatérhetnék az érdektelen mindennapokhoz. De biztosan jó lenne az? Ha megint nem történne semmi velem? Nem tudtam válaszolni erre a kérdésre...
Visszaballagtam a szobámba, és úgy döntöttem, hogy lefekszem. Tudtam, hogy nem fogok tudni egyhamar elaludni, de azért igyekeztem. Nagyjából egy óra múlva sikerült is álomba merülnöm..

Arra ébredtem, hogy mozog alattam a föld. Amint kinyitottam a szemeim, rájöttem, hogy nem földrengés történt, hanem az ágy hullámzik alattam, ahogy Deus próbál bemászni a belső oldalra. Mozgása darabos volt, és lassabban is haladt, mint általában. Gyanakodva fölkapcsoltam az olvasólámpámat. Deus a szemei elé emelte egyik karját, hogy a lámpa ne égesse ki azokat.

- Kapcsold már le azt a szart... - hangja erőtlen volt, persze ennek ellenére stílusa nem változott...

- Mi történt? - kérdeztem, és a lámpa állásának módosítása után eltoltam a kezét az arca elől. Félrenézett, de még így is láttam a szemöldökét keresztező vágást és a sebeket a szája, orra körül. - Jesszus, mit műveltél? Várj, hozok kötszert... - indultam meg a gyógyszeresszekrény felé, de Deus megragadta a karom, és rátartott; arra már nem volt ereje, hogy vissza is húzzon.

- Csak hagyj aludni. Ezek meggyógyulnak reggelre. Többnyire... - lefeküdni készült, de megállt a művelet közben. - Véres lesz a párnád - jelentette ki, bár gondolom, ez egy kérdés lett volna, hogy lefeküdhet-e, az ő stílusában.

- Nem számít, ki lehet mosni. Biztos, hogy ne hozzak valamit a sebekre? - befészkelte magát szokásos helyére, de láttam, ahogy fájdalmas grimasz ül ki arcára, ahogy az a párnához ért.

- Az.

- Hé... Elmondod, mi történt? - próbáltam meg ismét.

Egy fáradt sóhaj kíséretében felém fordult. - Meg kellett győznöm valakit arról, hogy ő is azt szeretné, amit én... De sikerült - villantott meg egyet az elégedett vigyorai közül, ami miatt, ha csak egy pillanatra is, de a tegnapi, gondtalan énjére emlékeztetett. A kép azonban hamar eltűnt, mivel a fájdalom miatt nem tudta tovább erőltetni arcizmait.

- Azt hiszem, jobb veled egyetérteni, nem igaz? - inkább csak a levegőbe szántam a kérdést, ahogy Deus visszafordult aludni. Szárnyait elrejtette, gondolom, mert így fért be az ablakon. Keserű érzés fogott el, ahogy a délelőtti vitára gondoltam. Elhessegettem a gondolatot és én is eltettem magam holnapra. Aggódtam kicsit a mellettem fekvő miatt, de azért sikerült ismét elaludnom.

Másnap reggel azonban egyedül ébredtem.