Obsessed Souls

7. fejezet

Eljött ez a nap is: ismét iskolába kell mennem. Reggel összekészülődtem, igyekeztem Deus-t nem felébreszteni. Bepakoltam a táskámba, majd készítettem magamnak valami kaját, hogy ha sikerül valahogy nem halálra unnom magam, akkor már az éhség se végezzen velem. Épp indultam volna, mikor Deus álmos arccal kicsoszogott a folyosóra.

- Hová mész? - kérdezte egy ásítás után.

- Suliba. Tudod, végzős vagyok - nem hibáztathattam, amiért elfelejtette, hiszen még csak most kelt fel. A válaszomra azonban egyből kipattantak a szemei.

- Ezek után? Egyedül? Szerinted nem fognak rád vadászni? - kérdései hangsúlyából teljesen egyértelmű volt, hogy azt hiszi, megőrültem.

- Tudsz jobbat? Muszáj mennem, nem hagyhatom ki az órákat, ha le akarok érettségizni..

- Te tényleg nagyon hülye vagy. Gratulálok, ha meghalsz, akkor majd elmondhatod, hogy legalább az érettségit le tudtad volna tenni...

Be kellett látnom, hogy ebben volt némi igazság.. Persze a világ összes kincséért se adtam volna neki igazat.

- Ha ennyire okos vagy, nem rukkolnál elő egy fantasztikus ötlettel? - ugyan gunyoros megjegyzésnek szántam a kérdést, mégis kaptam rá választ.

- Megyek veled - vigyorgott.

Tudtam, hogy ennek katasztrofális vége lesz. Megvártam, míg összeszedi magát, ami nem tartott olyan sokáig, mint gondoltam volna. Elrejtette démoni jegyeit, egyedül borostyán szemei árulkodtak természetfeletti mivoltáról. Az iskolához érve tisztáztam vele, hogy cserediáknak adjuk el a történetét, hátha így nem lesz gyanús. Beértünk a terembe. Általában senki nem vesz észre, mikor megérkezem, most azonban rengeteg szempár szegeződött ránk. Vagyis inkább Deusra. A lányok nem titkolt csodálattal néztek rá, Kitty és egy barátnője feltűnően össze is súgtak, majd vihogásban törtek ki. Igyekeztem nem foglalkozni velük, csak levágtam a cuccom a padomba, és intettem Deusnak, hogy üljön be mellém. Végül az asztal tetejére telepedett le hanyag tartással, ami szemlátomást tetszett néhány lánynak.

Úgy döntöttem, nem nézem tovább a nyálcsorgásukat, inkább kimegyek a mosdóba megmosni az arcom, hogy fölébredjek kicsit. Bezártam magam mögött az ajtót, azonban mielőtt elengedhettem volna a kilincset, valaki kívülről megragadta azt. Bell volt az, Kitty barátnője, akivel az imént sugdolóztak. Bejött a mosdóba és bezárta maga mögött az ajtót. Engem a falhoz szorított, és vizslatva a szemeimbe nézett.

- Ki ez a srác? De ami fontosabb, mi közöd van hozzá? - szívesen megkérdeztem volna, hogy esetleg féltékeny-e, de szükségem van még a hajamra.

- E-Egy cserediák, aki a hétvégén érkezett hozzánk. De..Dean a neve - találtam ki gyorsan egy álnevet. Reméltem, hogy Deus nem buktat le, ugyanis ezt elfelejtettük megbeszélni.

- Oh, vagy úgy? Tudtam én, hogy egy ilyen srác soha nem jönne össze.. veled - nyomta meg undorral az utolsó szót. Ha nem rúgott volna még belém eléggé, rakott rá egy lapáttal. - Bár, ha jobban belegondolok, szerintem egyik srác se vetemedne ilyesmire - mosolygott rám, majd kilibbent a mosdó ajtaján. Hallottam, ahogy a terembe érve fennhangon tudatja mindenkivel, hogy nem vagyunk együtt, és szabad a pálya.

Igyekeztem magam összeszedni a tükör előtt, majd én is utánamentem. Egyáltalán nem az a kép fogadott, amire vártam. Deus ugyanúgy a padomon támaszkodva ült, de már nem volt egyedül. Kitty mászott rá teljesen, egyik kezével a mellkasán támaszkodott, míg másikkal a tincseivel szórakozott. Úgy láttam, Deusnak nincs ellenére a dolog, tekintve, hogy egyik tenyere épp Kitty hátsóján pihent.. Nem kellett hallanom, hogy miről beszélnek, tudtam. Valószínűleg egymás fantáziáját izgatták mindenféle kéjes megjegyzéssel, mindezt az osztály előtt. Hányingerrel a gyomromban kifordultam az ajtóból, ezúttal azonban az udvar felé indultam.

Nem tudtam pontosan megmondani, miért voltam feldúlt, de úgy éreztem, hogy legszívesebben egy kézzel összeroppantottam volna Kitty vékony és hibátlan nyakát. Ahogy mérgesen végigszeltem az udvart, a B épülethez érve hátulról villanásra lettem figyelmes. Megpördültem, és egy angyal állt előttem. Egyből hátrálni kezdtem, de a fal hamar utamat állta.

- Ne félj, gyermek - szólított meg az idegen. - Nem bántani akarlak. Mindössze felnyitni a szemed - folytatta mély, nyugodt hangján. - A démon, akit a lakásodon tartasz, ki akar használni. Mindössze az erőd kell neki...

- Mégis miért hinnék neked? Nektek miért kellenék, ha nem ugyanezért?

- Ha nekem nem hiszel, higgy a szemeidnek - mondta, majd hirtelen iszonyatos, szúró fájdalmat éreztem a fejemben. Villogó képeket láttam, hangfoszlányok cikáztak az agyamban. Deust láttam egy angyallal. Beszélgettek, de nem értettem mindent tisztán. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam venni, egy mondat volt: "A gyűrű a lányért".

Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem. Felültem, de az angyal már nem volt sehol. Fogalmam sem volt, mennyi ideig lehettem kiütve, de ami fontosabb, a látomásszerű képeket sem értettem. Milyen gyűrű? Oké, a lány gondolom, én lennék.. De mégis minek Deusnak gyűrű..?

Vegyes érzelmekkel sétáltam vissza az osztályteremhez. Senki nem volt a folyosókon, és hangzavart se hallottam az ajtón túlról. Nagyszerű, valószínűleg elkezdődött az óra, én pedig elkéstem. A kilincsre téve a kezem ki akartam nyitni az ajtót, de az nem mozdult. Kulcsra volt zárva. Zavarodott tekintettel végigsiettem az épületen, de senkit nem találtam, még a portás sem volt a helyén.

Már semmit sem értettem. A bejárati ajtót belülről ki tudtam nyitni, de ahogy kiléptem az utcára, teljesen ledöbbentem. Sötétség fogadott, pedig az udvaron még világos volt. Egy árva lélek nem kószált az utcán, és iszonyatosan hideg volt. Karjaimat magam köré fonva vacogtam, és elindultam hazafele. Bármerre fordultam azonban, mindig ugyanott lyukadtam ki: egy öreg tölgy tövénél. Nem is értettem, mit keres egy ekkora fa a város közepén. Jobb ötlet híján leültem a tövébe. A kérgébe volt vésve valami. Egy szimbólum volt, még sohasem láttam ezelőtt. Egy kígyót ábrázolt karddal a szájában... Nem tudtam megfejteni, így csak lehunytam a szemem és elaludtam.

Mikor ismét felkeltem, már otthon voltam. Nem ébredtem valami kellemesen, hasogatott a fejem. Ahogy fölültem és szétnéztem, minden normálisnak tűnt.

Deus lépett be a szobába. Leült az ágy szélére, és egy ideig csak szótlanul bámult. Nagysokára végül megszólalt.

- Mi történt? Az udvaron találtalak eszméletlenül.

A történtek után nehezteltem is rá, és nem is voltam benne biztos, hogy feltétlen bízhatok benne. Jobb ötletnek tűnt elhallgatni az egészet.

- Semmi, csak.. Rosszul lettem, elájulhattam..

- Lynn, ne nekem próbálj hazudni. Különben meg.. - felemelte az állam és jelentőségteljesen a szemeimbe nézett. - Angyalszagod van.