Obsessed Souls

5. fejezet

Ahogy fölébredtem, nem találtam magam mellett senkit. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy Deus ismét valami hülyeséget csinál, mint tegnap, de ebben a pillanatban hangos csattanást hallottam a konyha irányából. Kikeltem az ágyból és álmos fejjel kivánszorogtam a szobából. A konyhába érve Deust egy igen furcsa pózban találtam: a földön ült törökülésben, körülötte pedig kések hevertek. Épp két nagyobb darabot vett szemügyre, mintha nem tudna választani közölük.

- Izé.. Mit csinálsz? - kérdeztem zavartan.

- Neked is jó reggelt. Fegyvert keresek magamnak - felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Egy konyhai kést fogsz használni? Te, ilyen magas ranggal? - hangom ennél kételkedőbbre valószínűleg akarva se sikeredhetett volna.

Egy öntelt mosolyt kaptam reakcióként. Letette az egyik kést, a másikat pedig forgatta a kezében, tesztelve annak súlyát, méretét. - Csak figyelj - felelte, azzal felállt, és körülnézett. Elégedetlen arccal mérte fel a terepet, majd mellettem kisétálva inkább átment a nappaliba. Kíváncsian követtem. Megállt a szoba közepén, kitárta szárnyait, szarvai is előtűntek. Egy olyan nyelven kezdett mantrázni, amit nem értettem, de hátborzongató érzést keltett bennem már csak a hallgatása is. Sötét ködszerű anyag kezdett egyre sűrűbb pamacsokba rendeződni körülötte, és mint egy kisebb forgószél, szaladt rajta körbe-körbe. A fehér szőnyegen pentagramma jelent meg, furcsa jelekkel, amiket szintén nem ismertem. A jelek egyszer csak vörösen izzani kezdtek, majd színüket váltogatva hol borostyán, hol indigó, hol vörös színben pompáztak. Deus kitartotta egyik kezében a kést, ami szikrákat vetve meghasadt, majd teljesen darabjaira tört. Az arcom elé kaptam a kezem, de a szilánkok nem értek el hozzám. A penge részei aztán ismét összeálltak, de ezúttal egy sokkal nagyobb fegyverré kezdtek átalakulni. Először egy hosszú nyél látszott a ködön át, majd a végén egy sarlószerű, fogas fém fej jelent meg. Egy kasza..?

Deus megforgatta újdonsült fegyverét kezében, és elégedett vigyorral nézett rám.

- Na, ez már méltó egy fődémonhoz? - persze, hogy az volt. Az egész kasza fémesen, feketén csillogott, az élén látszott, hogy gond nélkül áthasítana bármit. Fém láncok ölelték körbe néhol, még díszesebbé téve az egyébként is elegáns darabot. Már ha lehet elegánsnak nevezni egy halálos fegyvert...

Nem válaszoltam, csak csöndben ámultam. Kis idő után azonban mégis megszólaltam.

- Ezek szerint visszanyerted az erőd?

- Nos, a "visszanyerés" egy erős túlzás, mivel itt sosem fogom tudni a teljes erőmet használni... De mondhatjuk úgy, hogy a korlátok ellenére is elememben vagyok - a füst és a szőnyeget lévő minta teljes egészében felszívódott, mintha korábban ott sem lettek volna. Ahogy a tekintetem a kaszáról Deusra tévedt, felfedeztem néhány heget az arcán, amik tegnapról maradhattak. Sokkal jobb formában volt, mint múlt éjjel, de nem tűnt el minden seb nyom nélkül még.

- És.. mégis minek neked ez?

- Nos, ha egy ilyesmi tegnap is nálam lett volna, akkor sérülés nélkül el tudtam volna intézni a dolgot. Szóval, elővigyázatosságból - az arcán szétterülő vigyorból egyből tudtam, hogy minden jár a fejében, csak "óvatosság" és "elővigyázatosság" nem...

- Mi van itt, amit annyira meg akarsz szerezni?

- Fuhh, ez egy hosszú sztori, de dióhéjban annyi, hogy van egy emberi testben élő szeráf, akit az angyalok engedtek le még jó pár évvel ezelőtt. Ennek a szeráfnak született egy gyermeke egy alvilági lénytől, és ez a gyermek olyan erőt hordoz magával, amire mind az angyaloknak, mind a démonoknak szükségük lenne céljaik eléréséhez. Legalábbis ez a hivatalos verzió, amit mindenkinek szajkóznak... Ami engem illet, engem csak az említett erő által okozandó káosz vonz. Mindent megérne, ha látnám az angyalok elkeseredett, kétségbeesett képét, ahogy egyszerre két világ omlik össze a szemük láttára... - a történet végére rendesen álmodozó fejet vágott, bár belőle ki is nézem, hogy ez minden vágya.

Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Káosz..? Angyalok és démonok..? Nos, ezek egyáltalán nem nyugtattak meg azt illetően, hogy helyesen teszem-e, hogy segítem Deust...

- Mi lesz a Földdel, ha sikerrel jársz? - kérdeztem kissé félve a választól.

- Oh, az? Elpusztul - ismét vigyorgott, mintha nem épp a világom tönkretételéről beszélt volna. - De ne aggódj.. Téged magammal viszlek. Maradhatsz ember, ha akarsz, bár hidd el, szárnyakkal sokkal egyszerűbb az élet - a mondat nyomatékosítása érdekében meglibbentette féltett szárnyait.

- Mi az, hogy elpusztul?! Azt hiszed, asszisztálok ebben?! - csattantam fel, majd vettem pár levegőt, és nyugodtabban folytattam. - A szárnyakkal kapcsolatban, engem majdnem kinyírtál miattuk, szóval..

- Aaah, addig nem is fogod megérteni, míg nem volt sajátod... Ennek a repülésen túl más értelme is van. Egyfajta eszmei értékkel bír, státusszimbólum, ha úgy tetszik. Ha baja esne, az olyan, mintha egy madár szárnyait tépnéd meg, egy kígyó fogait törnéd le.. Értelmetlen a létezésük onnantól.. - most először láttam talán ilyen szenvedélyesen beszélni valamiről...

- Megfoghatom? - csak úgy kiszaladt a számon, annak ellenére, hogy épp most tartott kiselőadást arról, miért félti ennyire. Nem tehettem róla, tudni akartam, mi váltja ki belőle ezeket a heves érzelmeket...

- Semmit nem fogtál fel abból, amit mondtam, igaz? - kérdezte hirtelen minden érzelmet elvesztve hangjából.

- Épp ellenkezőleg. Csak kíváncsi vagyok, mi miatt reagáltál úgy a múltkor, meg ez a kisebb beszéd is.. - nem igazán találtam a szavakat. - Mindegy is, felejtsd el. És óvatosan a kaszával, kérlek. Nem lenne jó, ha levernél valamit - azzal már sarkon is fordultam. Kissé csalódott voltam, de azért többnyire megértettem. Nem is kellett volna felhoznom, csak nem gondolkodtam beszéd előtt...

- És miért tudnád jobban megérteni attól, ha hozzáérsz? - szólt utánam hátulról, mire visszafordultam.

- Hát.. Igazából.. Nem tudom, csak... - nem igazán ment ma ez nekem.. Kezdett egyre kínosabb lenni a szituáció, zavaromban nem is igazán tudtam, hogy hova nézzek. Csak kapkodtam a tekintetem, majd leszögeztem azt a padlóra. - Csak szeretném.. - gyakorlatilag én is alig hallottam ezeket a szavakat, csak magam elé motyogtam.

Deus közelebb lépett, gyanakvóan méregetve egyre vörösödő arcomat. Lehajolt hozzám, és egyik kezével fölemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.

- Ha baja lesz, elviszlek a pokolra és hozzáadlak Belzebubhoz. Lehetsz a... hmm, talán 443. menyasszonya - erre mégis mit lehet felelni? "Jó"?

Csak bólintottam, mire egyik szárnyát felém nyújtotta. Akkora volt, hogy bőven túlért rajtam; akár körbe is ölelhetett volna vele. Óvatosan ráhelyeztem ujjaimat, lassan végigsimítva a bőrszerű felületen lefele, a megmaradt tollak irányába. Éreztem a feszülő bőrt összetartó csontokat mozgató izmokat is, bár nagyon szokatlan volt számomra, hogy nem érzem a vér lüktetését az erekben. Érdekes, és meglepően kellemes érzés volt. Közben fölpillantottam Deusra, aki, bár uralkodott magán, látszott rajta, hogy rettentően feszült és kényelmetlenül érzi magát. Kicsit tovább csúsztattam a kezem, míg elértem a legszélső tollpelyhet. Amint hozzáértem, megrándult a szárnya.

- Fáj? -kérdeztem ismét ráemelve a tekintetem.

- Nem, csak.. Érzékeny - felelte, és elhúzódott kicsit. Még mindig feszült volt, így nem kérdezgettem tovább erről, inkább próbáltam terelni a témát.

- Mikor mész újra.. "tárgyalni"? Azzal, akivel nézeteltérésed volt. Vagy az a vita ennyivel le is lett tudva?

- Oh, közel sincs annak vége még. Ma még el kell intéznem néhány dolgot, hogy előkészítsek ezt-azt...

- Megtennéd, hogy kicsit konkrétabban fogalmazol? "Néhány dolgot", "ezt-azt"... Ebből nem sokat tudok meg.. - kicsit ingerült volt a hangom, pedig egyáltalán nem voltam rá mérges. A fülem mellé hajolt, suttogva válaszolt.

- El kell távolítanom néhány kellemetlen alakot az útból.. Ezzel - lendítette meg fekete fegyverét, ahogy újra kiegyenesedett.

Nyeltem egyet. Nem tudtam eldönteni, hogy miatta aggódom, vagy inkább amiatt a "néhány kellemetlen alak" miatt...