A rend őrzői

Első bemutatkozások

A barátokért kétszer annyit megteszünk, ha már családunk nincsen.

(Legacies - A sötétség öröksége c. film)

Naida boldogan nézelődött a Harcosok Csarnokába vezető úton. Igaz, eredetileg Athéné-folyosónak nevezték, de a diákok körében csak Haja-volt-de-mégse Gabriellának emlegették, az egyik festmény miatt, ami éppen azt örökíti meg, ahogy lefújja a szél egy asszony parókáját.

A nő szerette a felvételi körüli felhajtást: ilyenkor nyugodtan járhatta be a palota minden egyes szegletét, anélkül, hogy édesanyja, a nemes Helanorey, vagy az idegesítő diákfelügyelő társai megzavarták volna benne. Sok olyan területét fedezte már fel így az iskolának, amiben nem volt biztos, hogy mások is látták már. Az MVI egyike volt a varázsvilág azon különös építményeinek, amely zegzugos szobái még a tervezőinek is fejtörést okoznak. Tavaly nyáron például egy rongyos, megtépázott babát kerített elő a semmiből, ami ugyan lehetett már vagy ezer éves, de még mindig úgy áradt belőle a békítő bűbáj, hogy csak a közelében lenni is megnyugtatta az embert. 

Dúdolva tanulmányozta át Requist és Helanorey egy híres párharcát megjelenítő freskóját. Igaz, úgy tűnik, a két nő még csak negyvenes éveinek elejét tapossa, viszont a Jogarok olyan hatalommal ruházták fel őket, ami megmagyarázza, hogy az alkotás róluk miért lehet több száz éves. Amikor azonban közelebb akart lépni hozzá, amikor Pandora Mabrey futott bele. Az, mint mindig, most is azzal a kiállhatatlan, savanyú ábrázattal nézett rá. A két nő tulajdonképpen ellentétek voltak; míg Naida hosszú, rakoncátlan őszes szőke haja volt, addig Pandora ősz haját szoros kontyba fogta, amihez tökéletesen illett elegáns csőszoknyája és magas nyakú inge. Ezzel ellentétben Naida öltözete leginkább egy javasasszonyéra hasonlított bő szabású ruháival, és a haját összefogó kendővel. Pandóra fakó, sárgászöld szeméből mintha kihunyt volna a benne lakozó mágia, az ő élénk, tengerzöld szemével ellentétben.

- Jó reggelt, Pandóra - mosolygott rá barátságosan Naida.

- Este van, Naida - morogta a diáksegítő. Mögötte egy nagy kupac kamasz ácsorgott, csuklójukon egy-egy karpereccel, mely egy élénkvörös címerben, csatára készen felágasodó jegesmedvét ábrázolt.

Legalsó tagozat - gondolta Naida.

Pandóra mindig is keserű szájízzel gondolt a tényre, miszerint nemhogy nem a legfelső tagozatot, de még a középső tagozatot se kapta meg. Kegyetlenül féltékeny volt Naida állására, amit az pontosan tudott, de egyáltalán nem érdekelte.

- Valóban? Úgy látom, ismét hamar eltelt az idő.

- Indulnod kéne a kölkeidért - jegyezte meg komor tekintettel.

- Jajj, tényleg! Ebben az évben hányan vannak? - kérdezte csevegő hangszínnel. A legalsó tagozat kellemetlenül toporgott a háttérben.

- Hatan, ha jól emlékszem. De most nincs időm a bugyuta csevejeidre, menj, beszéld ki őket a szellem barátaiddal - zárta le a társalgást, és arrébb lökve Naidát ismét útnak indult. - A szobáitok erre vannak, kövessetek!

Pandora nevetségesnek találta Naida szellemlátó képességét: az ő szemében csak egy nevetséges mellékága volt a varázslatnak, amivel a babonások és a félőrültek rendelkeznek. Naida viszont egyáltalán nem volt babonás, félőrült pedig végkép nem. Ő tehet arról, hogy a többi ember nem látja a szellemeket?

Leporolta magát, és ismét mosolyt öltve az arcára sétának indult.

Festménynézegetés és dudorászás nélkül meglehetősen unalmasan telt el az odavezető két perc, viszont sokkal hamarabb is érte el a célját.