A rend őrzői

Requist feladványai

Nincs olyan rejtély, amit ne kellene megpróbálnunk megoldani.

(Michael Brooks)

(Mielőtt elolvasod: az eredeti írásban tettem egy nyilat egy bizonyos részébe az írásnak, ha odaérsz, tudni fogod, hogy melyikről beszélek. Csak szerettem volna, hogy tudd, a szereplők nem random dolgokon kezdenek el problémázni 😘)

Evelyn hideg, fekete márványpadlón ébredt. Sajgott a feje, úgy érezte, mintha egy külső erő belülről akarná szétszaggatni, és olyan tikkadt volt, mintha lefutotta volna a maratont. Mégis, sikerült elég erőt gyűjtenie a talpra álláshoz, és lihegve körbepillantott; egy sejtelmes, sötétségbe burkolózott helyiségben feküdt, amiről, bár nem látott semmit se belőle, de mégis úgy érezte, hogy már járt ott. Érezte, hogy valaki elől menekült, de hogy pontosan ki volt az az illető, és miért üldözte, arról már fogalma se volt. Képtelen volt eldönteni, hogy álmodik, vagy ébren van, mintha elmosódott volna a határ a két világ között.

Amikor leporolta magát, valami különös dolog tűnt fel neki: pizsamája, azaz túlméretezett, „Hawaii Beach"-es pólója helyett egy meglepően könnyű páncélzatot viselt, melynek mellvértjén az MVI címere díszelgett, és aminek fegyvertartó övében egy gondosan megmunkált, arany egerészölyvben végződő markolatú tőr pihent.

- Vége van, Olivia. Most nincs itt egyik szövetségesed se, hogy megmentsen - szólt egy hang a semmiből.

Requist lépett elő az árnyakból. Ugyanolyan páncélzatot viselt, csupán annyi különbséggel, hogy a páncélszoknyájának derekát egy hegyes szirmú, fekete rózsa pihent. Kezében egy fekete jogart tartott, melynek egyik végében egy éles, rombusz alakú penge, a másikban pedig egy, a szemével megegyező élénkzöld színű, gömb alakú kő helyezkedett el, amit koronára emlékeztető, hegyes, hosszú tüskék védték.

- Nincs szükségem segítségre ahhoz, hogy győzedelmeskedjek - húzta ki magát Evelyn magabiztosan, és úgy érezte, hogy a szavak úgy ömlöttek a szájából, mintha egy betanult szöveget mondana fel éppen. Még azon se lepődött meg, hogy a saját neve helyett Oliviának, azaz az anyjaként szólították.

- Milyen bátor lett hirtelen valaki - döntötte oldalra a fejét. - A márványkacsó estéjén még nem voltál ilyen vakmerő. Ezt a kis esetet is le fogod írni a naplódba, mint mindig?

- A-Az már a múlté. Azóta megtanultam használni a képességeimet - morgott Evelyn, kissé elpirulva a szégyentől. - És ne merészelj egy szót is ejteni róla!

- B-Bocsánat, de miért ne tehetném? Jó barátok voltunk, és... - motyogott Requist halkan, mintha nem ő tartaná a kezében a Káosz Jogarát.

- Megölted! - vágott közbe a lány, és érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Megmarkolta a tőrt. - Megbízott benned, hitt abban, hogy még te is megváltozhatsz, és te orvul hátba szúrtad!

Requist kuncogott egy aprót, és lassan közelebb lépett Evelynhez.

- Ó, Olivia, annyi év, és legbelül még mindig ugyanaz a tizenhat éves tinilány vagy, aki azt hiszi, hogy mindent tud! Pedig nem értesz semmit se - emelte fel a jogart, egyenesen Evelynre szegezve azt.

- Meglehet. Viszont annyit még én is képes vagyok felfogni, hogy nem vagy más, mint egy megveszett gyilkológép, aki mindenkit, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül! - vicsorgott Requist arcába, mire az a torkának nyomta a jogarát.

- Azt hiszem, nem kapiskálod az erőviszonyokat! - sziszegett Evelyn arcába. - Én egy ilyen kis konyhakéssel a kezemben nem lennék ilyen vakmerő!