A rend őrzői

Árnyálom

Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.

(Sören Kierkegaard)

Evelyn ijedten kapta fel a fejét. Éjszaka volt, a csillagok csak úgy szikráztak az égbolton. Egy kis tisztáson ült, egy csendes erdő közepén. Körülötte körös-körül különös, kék, halvány fényű virágok nőttek, amikből megannyi fénylő pont szállt fel. A fák is valami különös, sötétkék színben pompáztak. Megnyugtató látványt nyújtott az összkép, de még mindig nem értette, hogy került oda.

Ez még mindig egy álom?

Lassan felkelt a harmattól nedves fűről, és fáradtan kihúzta magát. Pokolian sajgott a halántéka, úgy érezte, mintha valami megpróbálna... nem is tudom, beférkőzni a fejébe. És ha már itt járunk, eléggé különös érzés fogta el őt. Mintha valaki figyelné őt. Mintha nem lenne egyedül.

- Jó megérzés, Evelyn - szólalt meg egy negédes hang valahonnan a fák közül. Evelyn megpördült a tengelye körül, de nem látott senkit se.

- K-ki van ott?- dadogott, miközben hátrált egy lépést. A hideg futkosott a hátán, ám ennek ellenére úgy érezte, mintha a levegő perzselné a tüdejét.

- Hm...jó kérdés. Ki van itt? - kérdezte magától a hang eltűnődve, de most egy teljesen másik irányból. - Azt tudom, hogy ki voltam, de hogy a múltbeli énem még mindig én vagyok-e, arról viszont fogalmam sincs.

Evelyn egy pillanatra összezavarodott a rébuszoktól, de megrázva a fejét ismét magához tért. Mintha kitisztult volna az elméje, nem rettegett többé. Megtanulta az évek során, hogy gyűrje le magában az érzéseit.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte Evelyn kimérten.

- Milyen hideg lett hirtelen a hangod! - hökkent meg az idegen, és Evelyn már meg se lepődött, hogy ismét máshonnan szólt. - Mondjuk, abból a szempontból, hogy az elmédben égő tüzet egy jeges fuvallat tudja legkönnyebben elfojtani, jól teszed, hogy ridegen beszélsz hozzám.

Elméjében... mi? A nő tudta volna, hogy égetőnek érzi a levegőt?

- Persze, hogy tudom. Azt hiszed, hogy nem tudatosan csinálom? - lépett elő a fák közül az ismeretlen. Fekete ruhát viselt, amely oldala, még valahol a combjánál ki volt vágva. Hosszú, zöld haja enyhén meglebegett a meleg szellőben, és így még jobban látszódtak ördögszarvai, amikhez két rémisztő denevérszárny társult. Démon. Élénkzöld szemeivel kíváncsian mérte végig Evelynt. - Bár, azt tekintve, sokszor egy kicccsit őrült vagyok, lehetne ez is az igazság. De mi abban a móka, ha semmit se csinálok egy árnyálomban?

- Árnyálom? - vonta össze Evelyn a szemöldökét. Szóval igaza volt; még mindig nem kelt fel.

- Meglepően nyugodt vagy a szituációhoz képest. Mond csak, mi a titkod? - kérdezte a démonnő csevegő hangvétellel.

- A magány jó tanára tud lenni az embernek - vetette oda közömbösen. Ha úgyis álmodik, akkor mi értelme finomkodni?

- Ó, a nagy veterán! - kacagott a nő, majd hirtelen komolysággal visszapillantott a lányra. - Azt hiszed, nincs más árva a világon, csak te?

- Ki vagy... úgy értem, mi a neved?

- Requist vagyok - mutatkozott  be mosolyogva. - Te pedig Evelyn Heartland.

Requist... nem róla beszélt Merilyn? Ő lenne a Káosz birodalmának uralkodónője?

- 99,999%-ig biztos vagyok benne, hogy rólam tett említést a kis Phoenix tabletta. Éééérted? Tabletta, mert szereti a kémiai cuccokat, meg gyógyító ereje van! - fedte fel a nagy poénját. Evelyn elbizonytalanodva meredt Requistre. A démonnő egyik pillanatban egészen költőien beszélt, a másikban pedig úgy nevetgélt, mint egy rossz tinédzser. - Ez vicces volt, nem? Akkor miért nem nevetsz? Nevess már! NEVESS, VAGY KIVÉGEZTETLEK!

Evelyn ijedten rezzent össze, majd kicsikart magából egy kuncogás-félét.

- Na, azért - bólintott Requist helyeslően, majd oldalra billentette a fejét, és ijesztően kitágított szemekkel Evelynre meredt. - Ez megijesztett?

- Mert? - kérdezte Evelyn nyers hangon.

- Csak úgy kérdeztem - vonta meg a vállát, majd sötét vigyorra húzta a száját. - Olivia rettegett tőlem.

- O-olivia? Azaz...

- Az anyád? Talált! - tapsolt Requist boldogan, miközben Evelyn fejére egy színes ünneplősüveg pottyant a semmiből. A levegő kezdett egyre inkább izzani, és mintha az addig békés, kékes fák is kezdtek volna lilába csapni.

- M-mi... - dadogott Evelyn, majd megrázta a fejét, és egy lépést téve a nőhöz gyilkos tekintettel meredt rá. - Mit tettél vele?!

-  S-semmit... m-miért tennék én bármit is? Kinézed belőlem, hogy képes lennék... b-bántani valakit? - folytak végig Requist arcán könnyek. Hazug. Evelyn dühében felmordult.

- Fejezd be a bőgést, és...

- Ahhahaha! - kacagott fel a démonnő, szemét törölgetve. - Ez jó volt! Azt hiszed, hogy képes lennék könnyeket hullatni olyan valakiért, aki az életemre tört! Ez felettébb érdekes feltételezés... - mosolyodott el Requist kajánul. A természet már lassan bíbor színbe ment át, és Evelyn egyre nehezebben lélegzett.

- Mit tudsz a szüleimről? - szűrte ki Evelyn a fogai között a kérdést, és meglepve tapasztalta, hogy alig tudott kinyögni egy szót is.

- Erős vagy, Evelyn. Milyen különös... annak a lelke a legkeményebb, akinek a legkegyetlenebb pofont adta a sors - mondta Requist morfondírozva. A levegő valósággal izzott, mintha felgyulladt volna az erdő, viszont ez a démont egy cseppet se hatotta meg. Evelyn kezdte elveszteni az irányítást a testrészei fölött, és egyszerűen összecsuklottak a lábai. Jobbnak látta feladni a szülei után való kérdezősködést, és inkább valami sokkal fontosabbra koncentrált: magára.

- M-mit csináltál... a levegővel?

- Tudod, ez az egyik, hihi... vicces oldala annak, ha tökéletesen tudod használni a tűzmágiát. Létrehozhatsz egy icipici gyertyalángot - mutatta az ujjaival a méretet suttogva, majd hirtelen kitárta a kezeit. - VAGY FELGYÚJTHATSZ EGY EGÉSZ ERDŐT!

- F-felgyújtani?

- N-n-nem azt csinálom? - motyogta Requist halkan, mintha félne az elutasítástól.

- A-a levegő...

- ÉÉÉÉÉG! - futkározott a forró talajon a nő, miközben Evelyn fuldokolva köhögni kezdett.

Vér.

Vért köpött.

- E-ez... - meredt a vér áztatott fűre elszörnyülködve.

- Úúú! - hajolt át Evelyn válla fölött Requist érdeklődve. - Szólnod kéne Gyógyszerésznek, hogy adjon neked valamit.

Evelyn úgy érezte, mintha forogna vele a világ... egyre kevésbé tudott koncentrálni a körülötte lévő eseményekre, és mielőtt elvesztette volna az eszméletét, Requist mosolyogva a fülébe súgott.

- Ha legközelebb itt jársz, vigyázz a korcsokkal!