A rend őrzői

Egy rég elfeledett hely

Csak egy apró különbség van aközött, hogy valamit megteszünk vagy sem, de a választás elképesztően különböző eredményre vezethet.

(Tina Seelig)

A hely, mely valaha annyi csoda, és káprázat otthona volt, sötét homályba burkolózott. Konok csendjét egy cipő kopogása törte, meg, ahogy a romok között lassan, egykedvűen lépkedett. Felbecsülhetetlen értékű varázstárgyak maradványai hevertek, amerre csak a szem ellátott: szakadt, megpörkölődött lapok, melyek kifürkészhetetlen rúnákkal voltak teleírva, megrongálódott mesterművek, festmények, melynek néhány lakója még mindig minduntalan mozgolódott kereteikben, bár már sokkal megfásultabb, élettelenebb mozdulatokkal.

- Jó nagy pusztítást végeztünk, Olivia, azt meg kell hagyni – kuncogott magában valaki.

Hosszú, fekete ruhájának ében szépségű uszályát úgy húzta maga után, mintha nem is törődne vele, mennyi por, és szennyeződés lepi be ezt a mesterművet. Élénkzöld haja minden lépténél gyengén meglebbent, bár ez mind eltörpült lidérces ördögszarvai, és csodás, fekete koronája mellett. Még denevérszárnyai is egy különös módon elegánsak voltak. A gyilkos gyönyörűség.

Apránként, de elért az Angyalkacsóhoz. Így, távolról is érezte a melegséget, és a jó energiát, ami áramlott belőle. Halvány mosolyt csalt az arcára, és felidézte benne régi emlékeit, amik még azelőtt a bizonyos nap előtt történtek. Aztán, egy pillanatra, mintha... nem, az nem lehet. Nem létező dolgot nem lehet meggyógyítani.

- Hahó! Van itt valaki? – kiáltotta egy hang, mire Requist elvigyorodott. Épp itt volt az ideje.

A nő lehunyta a szemét, mintha használna egy... rég elfeledett képességet, aztán a legközelebbi árnyékhoz sétált, amibe egy egyszerű mozdulattal belelépett, és abban a pillanatban, ahogy hozzáért a magas sarkú cipője, elnyelte őt. Árnyékutazás. Egy meglepően hasznos ágazata az árnymágiának.

Amikor felbukkant a semmiből Evelyn előtt, a lány először rémülten hátrahőkölt, aztán egy különös arckifejezéssel nézett rá... mintha egyszerre érzett volna dühöt, fáradtságot, és gyűlöletet. Requist halkan kuncogott egyet, aztán a homlokához kapott.

- Végre! – sóhajtott fel, talán kissé eltúlozva a nyomorát. Aztán hirtelen felegyenesedett, és eltűnődött. – Hogy sikerült ilyen hangtalanul besurranod? Ez gyanús nekem...

- Miért akartad, hogy ide jöjjek? – tért rá Evelyn rögtön a tárgyra.

- Hm... nem tűnsz rémültnek, se bátortalannak – döntötte oldalra a fejét Requist, majd széles vigyorra húzta a száját. – Alábecsülöd a képességeimet, Evelyn Heartland.

A lány értetlenül elhúzta a száját, miközben a cipője orrát vizslatta. Akkor, abban a pillanatban még nem tűnt olyan erősnek, mint ahogy azt Requist szerette volna: olyan volt, mint egy elveszett gyerek, aki nem tudja, melyik út vezet a jó, és melyik a rossz irányba. Talán azért, mert így is volt. De Requist igazából pont ezt szerette volna elérni: hogy ne legyen határozott véleménye valakiről, hogy a cselekedeteivel formálni tudja a lány elképzelését, és cselekedeteit.

- Olvastam a naplót – pillantott fel hirtelen. Már nem tűnt olyan tanácstalannak, inkább eltökéltnek. – Tudom, hogy mi történt itt anyámmal, és azt is, hogy ez eddig valahogy ez nem volt része a naplónak. Egy valamit viszont nem értek: miért most mutatsz meg nekem mindent? És főleg, mit akarsz egyáltalán tőlem?

- Ó, Evelyn, sok mindent akarok tőled, többet, mint azt te valaha el tudnád képzelni – mosolyodott el Requist csevegő hangvétellel, miközben suhintott egyet a Káosz Jogarával, és a semmiből egy lebegő teáskanna, és teáscsésze jelent meg. Requist fogta a kannát, és a csésze fölé emelte, viszont ahelyett, hogy a tea kifolyt volna belőle, az inkább éppen visszaszivárgott a kannába. Végül odanyújtotta Evelynnek. – Teát?