A rend őrzői

Az ütött-kopott napló

"A napló nem emlékeztet, hanem megjelenít."

(Esterházy Péter)

Ahogy a fény átsütött az árvaház padlásának mocskos ablakán, egy kislány alakját világította meg. Vékony, és magas volt, ám ahogy a poros dobozok tetején kuporgott, egészen kicsinek tűnt. Világosszőke haja kócosan meredezett, mintha még soha életében nem látott volna fésűt. Bár, amióta bekerült a gyermekotthonba, valóban ritkán ment a fürdőszoba szekrény közelébe. Viszont valahogy, ennek ellenére is volt benne egy megmagyarázhatatlan, földöntúli szépség.

Koradélután volt, olyan egy óra tájéka, és, míg a többi gyerek az udvaron játszadozott, addig ő csak kucorgott a félhomályban. Nem volt az a tipikus, befelé forduló lány, aki sohase beszél, csupán nem szerette a társaságokat.

- Te jó ég, de poros minden... Evelyn, itt vagy? – kérdezte egy hang, mire a gyerek felpillantott. Gyönyörű, természetfelettien kék szemei voltak, melyek, ha a más nem is, mindig megfogták az embert.

- Most nincs kedvem kimenni – motyogta egykedvűen Evelyn, és visszatette a fejét a térdére.

- Nem ülhetsz itt egész nap! Gyere, legalább egyél valamit – kérlelte a nő. Ava Smith volt az, a nevelőnő. Őszülő, barna haja, mint mindig, most is laza kontyba volt fogva. Ruhája tele festék- és sárfoltokkal, amikkel a többi gyerek mocskolta össze. Bár Evelyn nevetségesnek találta ezt az egész helyet, mégis, ő volt az egyetlen, aki a szülei eltűnése óta valamennyire is foglalkozott a reménytelen lánnyal.

- Nem vagyok éhes – dörmögte a lábába, aztán meglepetten pillantott fel, amikor a nő megérintette a vállát.

- Evelyn... tudom, hogy nehéz ez neked, de...

- Nem tud maga semmit – húzódott el tőle, és kipillantott az ablakon.

Eszébe jutott, ahogy néhány hónappal ezelőtt ő is így játszott a szüleivel. Akkor még olyan boldog, és önfeledt volt, mára pedig a magány mintha... megszilárdította volna.

„Sajnálom, de nem tudunk semmit se a szüleid eltűnéséről."

„Szegény gyerek... neki tűntek el nyom nélkül a szülei? Hogy is hívták? Evelyn Heartland?

Igen... szegény pára."

A lány sok mindent akart még mondani a nevelőnek, de egyszerűen nem jött egy hang se a torkán. Tiltakozni akart, gyűlölte, ha ekkora sajnálattal tekintenek rá, vagy ennyi felesleges figyelmet fordítanak az érzéseire. Ekkora nagy kérés az, hogy egyedül hagyják?

- Sok árvával volt már dolgom az évek során. Tudod, nem te vagy az első, aki mindig itt üldögélt – folytatta Ava, ügyet se vetve Evelyn megjegyzésére.

- Gondolom, ők is egyedül akartak lenni – morgott kelletlenül, mire Ava felsóhajtott.

- Azt hiszed, nem értem, hogy min mész keresztül, pedig jobban hasonlítok rád, mint azt hinnéd – huppant le Evelyn mellé, mire az kérdőn pillantott rá.

- Maga is ember? – húzta el a száját mogorván. Ava egy aprót kuncogott, de azért dorgálóan megrázta az ujját. Evelyn csupán körbeforgatta a szemét.

- Én is épp olyan árva voltam, mint te. Ugyanott ültem, ahol te, ugyanazon az ablakon néztem ki, amin te is, és ugyanazt is éreztem... - kezdte ismét, ám a lány ismét belevágott a szavába.

- Nem vagyok árva! – mordult fel Evelyn, és felpattant.

Ava meglepetten nézte. Még... még mindig nem fogta volna fel, hogy mi történt? Igaz, egy hatévesnek százszor nehezebb lehet, mint neki volt, de akkor is... tíz hónap alatt a leglassabb felfogású is rájön, hogy árvává vált.

- Ha va-valaha kijutok ebből a... börtönből, megkeresem anyáékat, és hazamegyünk, abba a házba, ahol eddig is éltünk! M-Minden olyan lesz, mint régen volt – hadart Evelyn, miközben legördült egy könnycsepp az arcán.

- Evelyn, kérlek, lásd valószerűen a...

- Nem érdekel, mi valószerű, és mi nem! – kiáltott rá makacsul. – Cs-Csak a szüleimet akarom visszakapni!

A nő kivételesen elhallhatott, amin Evelyn kissé meglepődött. A szoknyáját gyűrögette, mintha mondani készülne valamit, de nem tudná, hogy tegye. Aztán sóhajtott egy mélyet, és a zsebébe nyúlt.

- Úgy látom, nem tudom megmásítani a véleményedet. Viszont – húzott elő belőle egy könyvecskét. Öreg, és használtass volt, lapja több helyen gyűröttek, és szakadtak voltak. Igaz, Evelyn akkoriban még nehézkesen tudott olvasni, ám a vörös borítóra firkantott név láttán elakadt a lélegzete. – Ezt azért még oda szeretném adni neked.

- E-Ez... - motyogta a lány könnyes szemmel, ahogy végigsimított a könyvecskén. Olivia Heartland.

- Édesanyád naplója – mosolygott Ava Evelynre, aztán felegyenesedett. – A minap takarítás közben találtam rá.

- É-Én...

- Ugyan, nem kell semmit mondanod! – legyintett a nő kedvesen, aztán az ajtó felé indult. – Azért remélem, hogy takarodó előtt még látjuk egymást!

- Persze, persze... - bólogatott Evelyn teljes áhítattal, bár úgy tűnt, egyáltalán nem figyel.

„Kedves naplóm!

Nem, ez így furán hangzik... hogy lehetne egy napló kedves? Mindegy, úgy tűnik, már a kezdeteknél sikerült elszúrnom mindent. Na, de tekintsük ezt úgy, mintha meg se történt volna!

Az élet itt, Magoloriousban annyira gyors, hogy néha csak kapkodom a fejemet (...)