Dany szemszöge:
Még hajnal volt. A többi katona már rég edzett, de én az egyik padon ülve várakoztam. - Jó reggelt!-Jon hirtelen köszöntött, míg én a gondolataimba voltam merülve.-Kezdhetünk?- bólintottam.- Még azt gyakoroljuk, amit tegnap.
Ezzel beállt a helyére, majd én is. A tegnapihoz képest ma egy jó védésem nem volt. Fáradt és felzaklatott voltam. A gondolataim nem hagytak nyugodni.
- Gond van? - kérdezi Jon együttérzően.
- Csak...csak a barátnőm... Nem tudom, mi lehet vele. Félek.- mondom neki a könnyekkel küszködve.
- Hát...ha gondolod, elmehetünk körülnézni a városba. De csak és kizárólag az én felügyeletemmel.
-I..Igen? Köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm!!!!-ugrándozok egyhelyben. Erre ő elnevette magát, majd intett nekem. Ledobtam a felszerelést, majd követtem.
A kapunál megálltunk. Beszélt az őrrel, majd kinyitották a kapukat. A város utcáit jártuk. A főtéren rengeteg árus volt, finomabbnál finomabb ételeket árultak. Korogni kezdett a hasam, amit valószínű Jon is meghallott.
-Gyere! Én kezdek éhes lenni, és úgyhiszem te is.- én csak bólintottam egyet, majd követtem.
Vettünk egy két nyársat, majd leültünk az egyik padra, és elkezdtünk enni.
- Tudod....a legtöbb nő nagyban elkerüli a lovagokat. Nagyon meglepődtem, mikor megláttalak. Először csak messziről hallgattam, hogy mi történik, és utána mentem oda. Egyszerűen.....valami olyat éreztem a beszédedbe, amit más lovagéban még soha. Lenyűgöztél......lenyűgözöl....- egyre jobban közeledett hozzám. Végül én csak behunytam a szemeimet, majd vártam. Az ajkai lassan az enyéimhez értek, majd egyre jobban tapassza őket az enyéimhez. Mikor elszakadtunk egymástól, én még mindig szenvedve a mámortól behunyt szemmel maradtam, majd lassan kinyitottam és a gyönyörű, világító szemeibe tapadtam.
Yuiayri szemszöge:
-Te? Te vagy az, aki megmentett?- nézek rá kábán és érdeklődve. Ő csak félrerántotta a fejét. -Köszönöm!- Én is elfordítottam a fejem, és a plafont néztem.- A barátnőm a palotába ment lovagnak. Nem jött vissza....
- LOVAGNAK?!-csattan fel Azazel, de Rita visszafogta. Én ismét felültem, és néztem.
- Gyere velem!- ránt le karomnál fogva az asztalról. Nem tudtam mit tenni, így csak szapora léptekkel követtem. Kint sötét felhők borították az eget. Azazel éegy ideig húzott maga után, de utána már nem bírtam tovább, és elvágódtam. Nagyrészt azért, mert tudtam, hogy így meg fog állni. A tervem be is bizonyosodott. Azazel megállt előttem, és lenézett rám, majd leguggolt.
- Ezzel nem érsz el semmit, ugye tudod?- a hangja teljesen higgadtan és türelmesen csengett. Most vagy skizofrén a csávó vagy csak imád szivatni.
- Hova viszel?
- Mutatni akarok valamit.- áll fel, és az iménti erős ráncigálás helyett most a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen.
Én elfogadtam, majd felálltam és így már mellette folytattam utamat. Egy nagyon szegényes helyre vitt. Mindenhol démonok. A gyerekek egymással küzdöttek az ételért. Mindenhol legyek, és szegénységben élők. Szörnyű volt látni.
- Ez mind az emberek műve.- teszi a vállamra a kezét, mikor megállok a gyrekeket nézni.- Charioce. Őneki köszönhetjük ezt. A barátnőd most őt szolgálja.- ekkor értettem csak meg mindent.- Ninát ismered, igaz?-én bólogattam.- Összeszűrte a levet Charioce-al. - ezen mégnagyobb sokkot kaptam.
- Bátor voltál éjszaka. Nem sokan járkáltak olyankor az utcákon, de az már biztos, hogy nem kerülhetsz többé emberek elé. A vérdíj már a fejeden van, és azt már nem tudod magadról lekaparni. Jobban teszed, ha te is árnyékban maradsz.
- Én is?-kérdezek vissza.
- Gyere. Látom az elejéről kell kezdenünk.- fogja a fejét. Ennél több sokkot ma már nem vagyok hajlandó elviselni!
