Ki vagy Tanár úr? (NamYeol ff.) [✔] {Javításra vár}

XXXIII.

NamJoon

Két hét után Chanyeolt végre haza lehetett vinni, bár még mindig varratok voltak a testében. Sokat nyavalygott, hogy fájnak a sebei, de közben azért is mert unja a fehér falakat, és hányingere van már. Mégis így mit tehettem volna? De míg bent volt, én felfogadtam egy orvost, aki sűrűn kijárna hozzám, hogy figyelje Chan állapotát. Vagyis hát leginkább a két hetet már azért kellett megvárni, hogy ne kelljen a sok gép neki.. 

Még mindig féltem, hogy mi lesz, ha haza viszem. Nem is attól, hogy Chan állapota rosszabb lesz, hanem valaki más miatt. Félek, hogy felbukkan nálam és beakarja fejezni azt, amit a szüleim nem tudtak.. 

- Nam? - felkaptam a fejem, és felé néztem. Aggódva nézett rám, de mosolyogva a kezéért nyúltam és összefűztem az ujjainkat. - Nagyon elgondolkoztál. Valami baj van? 

- Nincs - ingattam a fejem. - Te csak pihenj most már. 

- Na és te? - értetlenül néztem rá. - Neked is pihenned kell. 

- Nem fogok úgy aludni, hogy közben te sérült vagy. 

- Istenem NamJoon - nagy sóhaján a szemeimet forgattam. - Nem azt kértem, hogy szeretkezzünk, hanem-

- Parancsolsz? - hitetlenkedve néztem rá, de ő összeráncolt szemöldökkel. - Mit mondtál? 

- Hogy.. - felhúztam a szemöldökeim, de ő egyre vörösödött, amin már elvigyorodtam. - Yah! Perverz fasz! - Nevetve hajoltam fölé, mire rögtön a párnába próbálta a fejét préselni. 

- Szeretlek Chan - pislogás nélkül nézett rám, majd elkezdett könnyesedni a szeme, ami őszintén megijesztett. - Valami rosszat mondtam? - Kezeit a szemei elé tette, és a fejét ingatta.

- Nhem.. - mosolyogva ültem le a dereka mellé, és a csuklóit megfogva lehúztam a szemeiről, de az istenért se nézne rám. 

- Chan - félszemét már kiérdemeltem.. 

- Csak.. Csak boldog vagyok - suttogta elfordítva a fejét. - Az ismerkedésünk elején a pokolra kívánhattál engem, mégis esélyt adtál nekem, és most kimondtad azt a szót, amitől a szívem majd szét szakad a boldogságtól.. 

- Az elején se a pokolra kívántalak - rám kapta a tekintetét. - Tetszettél nekem. - És elnyíltak az ajkai, amin elvigyorodtam. - Ha te nem léptél volna, akkor én léptem volna, tehát így is-úgyis ide jutottunk volna - rántottam vállat. - Bár.. - Sóhajtva néztem a mellkasára. - Ezt akartam mindennél jobban elkerülni. 

- Wangot még nem kaptátok el, igaz? - kérdésétől befeszültek az izmaim. 

- Honnan..? - felém fordította a fejét. Szemei sarkában még mindig voltak könnyek, de komor szemekkel nézett rám. 

- Hallottam az egyik telefon beszélgetésed - lehunyt szemekkel ingerülten sóhajtottam. - Tudom, hogy Wangot keresitek. 

- Megfogjuk találni, és véget vetek ennek az egésznek. Ígérem - lassan elmosolyodott és bólintott. Újra fölé hajolva apró csókot adtam a szájára. - Pihenj. - Aprót bólintott, így halkan ott hagytam őt, hogy tudjon normálisan pihenni. 

*

Nappaliban ülve a tv-t bámultam, amiben ment valami akció film, de oda se tudtam rá figyelni. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, egyáltalán mit csináljak. Azt főképp, hogy miért is akarok én bármit is tenni. Az a tudat, hogy a szüleim elrabolták Chanyeolt. Az, hogy majdnem megölték csak, hogy engem megtaláljanak. Hogy megöltem a szüleimet Chanyeol miatt. És most az, hogy Chanyeolnak szerelmet vallottam, vagyis azt hiszem valami olyasmit tettem. Sokkolt.