Ki vagy Tanár úr? (NamYeol ff.) [✔] {Javításra vár}

XXV.

Chanyeol

Egy hangos dörrenésre riadtam fel. Szapora lélegzetvétellel néztem szét a szobában, de túl sötét volt. Az újabb dörrenésre összerezzentem, és az erkély ajtóm felé fordítottam a fejem. Nem csodálkozom, hogy hangosak voltak az égdörrenések. Az egyik ajtó tárva nyitva volt, de az erkélyen állt valaki, azt is a telefon fényéből és a cigi pirosas fényéből láttam.

Őszintén már felkészültem arra, hogy a szeretkezés után, ő eltűnik egy szó nélkül. De ő ott állt az erkélyemen, telefonján böngészve cigizett. Ajkaimon apró mosollyal akartam kikelni, de az alfelembe hasító fájdalomtól felszisszentem, és visszazuhantam a párnáim közé. Amilyen fájdalmas volt az elején, annál kétszeresebben fájt.

- Chan? - nevemre felé fordítottam a fejem, cigivel a szájában sétált felém, bár ezt is egy villám miatt láttam. Hallottam, hogy lépdel, majd besüpped mellettem az ágyam, és akkor egy kattanást hallottam majd halvány fény terítette be a szobámat. - Ha fent vagy, miért nem szóltál?

- Szerinted láttalak? - elmosolyodott, és az erkély ajtóm felé nézett.

- Amint elaludtál rá két órára elborult az ég, és azóta tart a vihar - aprót bólintottam, de akkor újabb dörrenésre összerázkódtam. Próbáltam azzal leplezni, hogy fordultam és attól rázkódtam össze, hiszen, nem akarom, hogy gyávának nézzen azért, mert félek a viharoktól. De már az megnyugtat, hogy ő mellettem van, mégis túl jó megfigyelő.. - Baj van?

- Nincs - mosolyogtam rá. Az újabb dörrenésre ökölbe szorultak a kezeim, de tovább mosolyogtam.

- Na, csússz arrébb - értetlenül néztem rá. - Ne akard, hogy átmásszak rajtad. Megkerülni meg nincs kedvem. - Sóhajtva hunytam le a szemeimet és hátrébb csúsztam az ágyban. Felemelte a takarót, rajta már volt alsó, de ő nem zavartatta magát, hogy meztelen vagyok. Bebújt mellém, a takarót magára terítette, de ekkor közelebb húzódott hozzám, és vállamnál fogva magához húzott. Éreztem, ahogy az állát a fejemre helyezi, de én nem bírtam ki. Kezem átcsúsztattam az oldalán, fel a hátára, és homlokom a mellkasának döntöttem.

Mindig is rejtegettem, hogy félek a viharoktól, még Sehunék se tudják ezt rólam. Akárhányszor napközben jött vihar én beteget jelentettem, és ki se mozdultam a szobából. Gyávaság lenne? Lehet, mégse tudok másképp viselkedni a viharokban.

- Jobb? - halk hangjára jobban bújtam hozzá, és lehunytam a szemeim.

- 6 éves korom óta egyedül hagytak a szüleim. Nem érdekeltem őket, csak a munka volt fontos számukra. Ha vihar volt, nem foglalkoztak velem, nem érdekelték őket, hogy én félek. Akármikor vihar volt, nem tudtam senkihez se futni, csak a takaróm alatt reszketve vártam a vihar végét.

- Értem - éreztem ahogy erősít a keze szorításán, mire felemeltem a fejem, de akkor ő lentebb hajolt, és összeérintette az ajkainkat. Bátorságot véve fentebb toltam magam, és őt a hátára döntve könyököltem a feje mellett, egyik kezemmel a hajába túrva. Ezt a pillanatot szakította félbe egy éles villanás, majd eget rengető dörrenés, és eltűnt a halvány fény is. - Hát ez lecsapott valahova. - Ijedten bújtam hozzá, de ő nem nevetett ki, csak átölelte a hátamat jobban húzva magához. Szeretem őt.

NamJoon

Ledöbbentett Chan ijedsége. Aranyos volt, ahogy először próbálta takargatni a remegését, de észrevehető volt, hogy fél. De azt nem hittem, hogy a viharoktól fél, mégis meg tudom érteni őt. Ugyanezt átéltem már kiskoromban, de én túltettem magam rajta. Voltak rosszabb és ijesztőbb dolgok is az életemben, mint egy vihar, de ő még fiatal. Inkább féljen a vihartól mint attól, hogy bármikor megölhetik..