Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

5. fejezet - A költözés

- És ekkor láttam egy kis izzó fényt... Vagy talán kettőt... - összezavarodva behunytam a szemem, úgy próbáltam visszaemlékezni, de nem sikerült, csak rosszabb lett. - Vagy esetleg többet... Nem tudom! - fakadtam ki, mire Stiles megfogta a vállamat és így szólt:

- Semmi baj. Értjük.

Bólintottam, majd folytattam a történetet. A menekülésemet az izzó fény elől, az irgalmatlan mennyiségű karcolást, egészen odáig, míg Stiles meg nem talált. Amikor a végére értem, lehajtottam a fejem és a padlót kezdtem el vizsgálni. De annyira összpontosítottam, hogy könnybe lábadt a szemem és végül a sírástól rázkódva álltam szerencsétlenül Stiles és az édesapja előtt. Hülyén éreztem magam, amiért ennyire gyengének mutatkoztam, ám úgy tűnt, Stiles nem így gondolja. Gyengéd karjait a derekamon éreztem, úgy húzott magához. Vállába fúrtam az arcom és folytattam a zokogást. Felváltva simogatta a hátam és a fejem, amitől fokozatosan lenyugodtam. Teljesen olyan érzés volt, mint mikor Apához bújtam hozzá. Amikor ő a televíziót nézte, én pedig betakarózva a kedvenc plédemmel a vállára hajtottam a fejem.

A felidézett emlék károsan hatott felzaklatott lelkemre. Szorosabb ölelésbe zártam szívem választottját, aki még mindig türelemmel tűrte a hisztimet. Mély levegőt vettem, és eltoltam magam Stilestól. Megtöröltem az arcom, ami ez után is nagyjából ugyanolyan nedves volt, mint előtte.

- Fiam, vidd haza Lyrát. Pihennie kell.

- Rendben, otthon találkozunk - bólintott Stiles, majd megfogta a karom és kivezetett a régi otthonomból.

Ha nem ilyen körülmények között kéne a Stilinski fiúknál laknom, azt hiszem, ugrálnék örömömben. Bár... nagyon így sem fogtam fel, hogy régi álmom fog ezzel valóra válni.

Beszálltunk Stiles kék szerelmébe, és én azonnal az ablaknak dőltem, nedves szemekkel bámulva ki rajta. Még az eső is eleredt, mintha tudná, mennyire fáj most minden.

Esőcseppek százai gurultak végig az ablakon, mint megannyi csillogó gyémánt. Mindegyik egy-egy emléket jelképezett, lelkemnek egy darabját. Minden lehullott cseppel elvesztettem valamit, valami fontosat. A boldogság számomra már idegen kifejezéssé vált.

- Min gondolkozol? - szólalt meg Stiles, az utat nézve.

- Mindenen - válaszoltam.

- És mire jutottál?

- Mi? - ránéztem. Kellett volna jutnom valamire?

- Milyen a minden?

- Kegyetlen.

Ezután már nem esett szó köztünk, de úgy éreztem, nem is kell. Pontosan tudta, mennyire nehéz nekem, ezért is nem feszegette sokáig az érzéseimről szóló témákat.

Mikor megérkeztünk a házuk elé, eszembe jutott, hogy semmiféle ruhát, vagy bármi ilyesmit nem hoztam magammal. Teljesen idióta vagyok.

- Stiles, én... Nem hoztam magammal semmit - néztem rá ártatlanul.

- Nem is kellett volna. Mindent adok neked.

Hálásan rápislogtam, majd megvártam, míg kizárja az ajtót. Udvariasan előreengedett, és amikor utánam ő is belépett, újra bezárta az ajtót. Nagyon óvatos srác.

- Isten hozott nálunk, Lyra! - tárta szét a karjait és kedvesen mosolygott.

- Köszönöm, Stiles. De tényleg nem kell befogadnotok, megoldom valahogy.

- De kihez mennél? Még a legjobb barátnőd sincs a városban! Se senki más, aki rokoni kapcsolatban áll veled - teljesen igaza volt. De még mindig úgy gondoltam, hogy nincs szükségük egy magamfajta csődtömegre.

- Tudom. De eléldegélnék én valahol...

- Nem teszlek ki az utcára - kezét a vállamra helyezte és tekintetét az enyémbe fúrta. Egy káprázatos pillanatra azt hittem, az ajkaimat nézi, és menten megcsókol, mert nagyon átszellemült volt a pillantása. Tipikusan olyan, mint ami egy csók előtt szokott lenni.

- Öhm... - kezdte zavartan - megmutatom a szobád, kövess!

Felvezetett a lépcsőn, majd kinyitott egy ajtót. Az egy otthonos szobát rejtett, takarosan megvetett ággyal és vele szemben egy méretes szekrénnyel.

- Ez a vendégszobánk. Remélem kielégíti majd az elvárásaidat.

- De hát nekem nincsenek is elvárásaim - hatalmasra tágult szemmel bámultam rá, és a kijelentésemre mosolyra görbült a szája.

- Nagyon szerény lány vagy, hallod!

- Ez van - kuncogtam. Elfeledtette velem egy percre, mi is történt nemrég.

- Gondolom most, öhm... szükséged lenne egy kis nyugalomra. Hagyjalak egyedül? - az ajtófélfának támaszkodva nézett rám megbánó tekintettel.

- Kérlek, ne! - ilyenkor a megszokott protokoll az szokott lenni, hogy az adott személy egyedül akar lenni, amíg némileg fel nem fogja mi is történt vele. Ám én másképp láttam a dolgot. Stilesra van szükségem. - Maradj.

- Rendben, itt vagyok. Itt vagyok - leült mellém az ágyra és átölelt. Ismét simogatott és olyan volt, mintha soha nem akarna elengedni.

Egy csendes és váratlan pillanatban azt vettem észre, hogy Stiles keze megmozdul és az enyémen pihen meg. Lágyan megszorította azt, majd a szemembe nézett. Én csak meglepetten pislogtam rá, mire ő elmosolyodott és így szólt:

- Remélem most már biztonságban érzed magad.

- Veled mindig - csak utólag esett le, mit is mondtam, és akkor a szám elé kaptam a kezem. Ezt komolyan a szemébe mondtam annak az embernek, aki már egy csomó ideje tetszik? Elképesztően hülye vagyok. De, ha ezt a helyzetet még lehetett hova fokozni, akkor Stiles megtette, mert amit mondott, teljesen meglepett:

- Akkor azt hiszem, többet kéne együtt lógnunk.

- Tényleg így gondolod?

- Nagyon úgy néz ki - kacsintott egy picit, aztán fejemet a vállára hajtotta. A hajammal kezdett el játszani, aztán újra megszólalt: - Előre is elnézést kérek az apám hülyeségeiért. Vannak olyan dolgai, amiket néha tényleg nem tudok megérteni.

- Semmi gond. A szülők furák.

- Nagyon. Figyeld majd meg, végig gáz sztorikat fog mesélni rólam.

- Vannak rólad gáz sztorik?

- El se tudod képzelni mennyi. És Apa ennek az enciklopédiája.

A torkomból valami kuncogás féle szakadt fel, ami inkább hangzott horkantásnak, mintsem bárminemű nevetésnek.

Még egy ideig ültünk csendben, egymás karjaiban. A keze nagy volt és puha. Az érzés pedig... maga a Mennyország.

- Nem szeretnél vacsorázni? Nincs itthon sok minden, de egy laktató vacsorához találunk elég alapanyagot.

- Annyira rosszul érzem magam - bűntudattal teli arccal néztem rá, mire Stiles aggódó arckifejezéssel válaszolt:

- Miért? Mi a baj?

- Most nem az, amire gondolsz. Hanem, hogy itt vagyok, betolakszok az életetekbe, és...

- Lyra. Egyáltalán nem vagy teher számunkra! Örülök, hogy itt vagy - megint mosolygott. A hangja jótékonyan hatott rám, és amit mondott, arra nem tudtam mit felelni.

- Hát... Köszönöm.

Mindössze ennyi fért ki a torkomon. Fel sem tudtam fogni, hogy komolyan annak örül, hogy velük lakom.

- Szóval... Szeretnél enni valamit?

- Ühüm - hevesen bólogattam, mire Stiles karon ragadott és elkezdett kifelé húzni az ajtón. Én halványan mosolyogva követtem őt és élveztem a vele töltött idő minden egyes percét.

Styra?🤔