Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

11. fejezet - Még mindig sárga

- Tessék? - kérdeztem vissza suttogva. Nem ölt ártatlant... És akkor mi van a szüleimmel? Ők nem... ártatlanok?

Megtelt a fejem gondolattal. Kérdések ezre bombázott, és óriási bizonytalanság kerített hatalmába. El akartam menni, elfutni, elmenekülni a problémák elől. Ki kell tisztítanom a fejem. Máskülönben beleőrülök.

- Sajnálom, Lyra - kezdte lesújtva Stiles.

- Ez nem lehet. Nem lehetséges! Nem volt velük semmi baj! Stiles ők nem...

Sírva a nyakába borultam. Képtelen voltam befogadni ezt az információt, hiszen ismertem őket, soha nem tettek semmi rosszat.

- De figyelj, a végére járunk és kiderítjük, ki ölte meg a szüleidet. Minden rendben lesz.

- Köszönöm, Scott - hálás voltam nekik. Segítettek, pedig nem is kértem meg őket.

Vajon képes leszek ezt végigcsinálni? Egyre mélyebbre ásni ebben az egészben? Úgy éreztem, minél többet tudok meg, annál jobban fáj. Borzasztó érzés.

- Öhm... én most elmegyek sétálni egyet. Majd visszajövök.

- Állj, egyedül te nem mész sehová! - Stiles megragadta a karom és nem engedett ki az ajtón.

- Pedig most egyedül szeretnék lenni.

- Gondolod, hogy kimehetsz... nélkülem? Ne is...

- Hagyd - szólt közbe Scott.

- Tesó, neked mellettem kéne állnod!

- Tudom, de szüksége van egy kis friss levegőre, hogy fel tudja dolgozni. Én teljesen megértem - Stiles erre azt a tipikus whatdaf*ck arckifejezését vette fel.

- Óvatos leszek - mondtam egy félmosollyal az arcomon, hogy megnyugtassam.

- Rendben. Legyen - Stiles lemondóan elengedett, mire biccentettem, majd kiléptem az ajtón.

Sietõs léptekkel igyekeztem minél távolabb kerülni mindenkitõl. Végül ismét az erdõben kötöttem ki, de mivel a Nap még fenn volt, nem féltem annyira, hogy a gyilkos megtámad.

Vettem egy mély lélegzetet, majd kifújtam. Halk zokogásba kezdtem, ami lassan fájdalmas sírásba torkollott. De aztán elhallgattam. Nem akartam megint sírni. Mindig csak sírok. Unom már.

A földön ülve figyeltem a körülöttem zajló életet. A távoli zajokat, a szellõ zengését, a fák rezdüléseit, a napsugarak ragyogását. Minden nyugodt volt körülöttem. Mély levegõt vettem és próbáltam kizárni a gondolataimat és csak a természetre figyelni.

Hirtelen zajt hallottam, mire kinyitottam a szemem és ijedten néztem körbe. Szívembe markolt a félelem, a rettegés. És nem csupán egy sima paranoia volt, mert a hang közeledett. Szabályosan éreztem, ahogy egyre közelebb ér, és megáll. Figyel. Hallgatózik. Aztán kinyitja sárgán izzó szemeit és néz. Végig engem néz. Bár én csak a szemeit láttam, jól tudtam, ki õ, és, hogy mit akar.

- Nem ölhetsz meg! - kiáltottam.

- Mert akkor megváltozna a szemem színe?

- I-igen...

- Tudod te, mit tettek a szüleid? - hangja ugyanolyan volt, mint elõzõ éjjel. Ugyanaz a torz, lelketlen hang.

- Nem, és nem is akarom megtudni!

- Ó, dehogynem. Kíváncsi vagy. Érzem rajtad. Csak nem mered bevallani magadnak.

- Nem érdekel, mit mondasz! - letöröltem azt a pár könnycseppet, amit kiengedtem és felálltam.