Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

18. fejezet - Egyszer minden véget ér

Két héttel késõbb

Már hazaengedtek a kórházból, így a gyógyulást Stileséknál folytattam. Éppen a szüleim temetésére készülõdtünk, amit az elmúlt két hétben szerveztünk meg. Vagyis pontosabban Mr. Stilinski. Én ugyanis egy idõ után nem láttam magamban elég lelki erõt ahhoz, hogy folytassam, Stiles pedig túl sok idõt töltött azzal, hogy felvidítson.

A nagy tükrös szekrény elõtt álltam és a hajamat oldalra fogtam, hogy Stiles fel tudja húzni a zipzárt a ruhámon. Amikor elérte a kötést, egy pillanatra megállt. Nem tudtam, mi járt a fejében, de a tükörbõl csak a szomorúságot láttam végigsuhanni az arcán.

- Hogy vagy?

- Már nem fáj annyira.

- Nem hiszem, hogy ugyanarról beszélünk - nézett a szemembe a tükrön keresztül.

Lesütöttem a szemem, mert úgy éreztem, ha továbbra is õt nézem, elsírom magam. Aztán lágy érintését éreztem a vállamon, majd meleg leheletét, ahogy a fülembe súgja:

- Melletted állok a végsõkig.

- Ne mondj ilyeneket, mert elkezdek sírni és nincs aki helyrehozza a sminkemet, mivel Lydia már elment.

Egy erõltetett nevetés hagyta el a számat, ahogy Stilesét is. A mosoly pár másodperccel késõbb azonban el is tûnt. Nem volt sem helye, sem ideje a boldogságnak. A gyász teljesen elöntötte a szívemet és másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyi mindent vesztettem el az utóbbi idõben.

Lementünk a lépcsõn és az ajtó elõtt Mr. Stilinskit találtuk, aki a fényképezõgépemet szorongatva várt a sorára. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor észrevett minket, mert így legalább már nem volt egyedül a gondolataival.

- Csináljak egy képet rólatok? Nagyon szépek vagytok együtt.

- Csak egyet. Éppen elég lesz ahhoz, hogy soha ne felejtsem el a mai napot.

- Megadjuk nekik a végsõ tiszteletet, ne aggódj.

Tényleg õszintén beszélt. Stilesszal már átmentek egyszer egy hasonló élményen, tehát pontosan tudták mind a ketten, mi jár a fejemben. Szükségem volt emberekre, akik képesek voltak azonosulni a problémámmal és nem csak a levegõbe beszéltek.

*

Az autóban ülve végig azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani a temetésen. Az összefirkált és szétgyûrkélt vázlatot szorongattam a kezemben, de egyetlen pillantást sem vetettem rá. Minden szó a fejemben volt, bár tudtam, hogy amikor beszélnem kell, nem ezeket fogom mondani. A szívem beszél majd a papír helyett.

Amikor megérkeztünk és kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak, hirtelen elgondolkoztam azon, vajon tényleg akarom-e. Képes vagyok-e végig ott lenni, és nem teljesen összetörni közben. De már nem hátrálhattam meg, mivel mindenkinek azt mondtam, hogy készen állok. Lehet, hogy ez mégsem volt teljesen igaz.

Megint az oldalamba hasított a fájdalom, ahogy felálltam. Felszisszentem, mire Stiles máris ott termett mellettem, hogy a hátamat simogatva halkan megkérdezze:

- Kérsz fájdalomcsillapítót? Elhoztam.

- Nem, köszi, megleszek.

Bólintott, és kezét még mindig a derekamon tartva kísért a már összegyûlt tömeg felé. Amikor Dawn észrevett - mert, hogy õ is eljött a családjával - elindult felém és szomorú arccal ölelt magához. Régóta nem láttam õt, de nem is gondoltam, hogy ilyen körülmények között fogunk újra találkozni.