Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

16. fejezet - Nem voltam elég jó

Sokáig azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Abban, sem voltam biztos, hogy élek-e még. Végül az segített magamhoz térni, hogy egyre jobban fájt. Elõször nem is tulajdonítottam ennek olyan nagy jelentõséget, de késõbb viszont már nagyon is érdekelt. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, de jobban tettem volna, ha örökre csukva hagyom.

Az elsõ amit megláttam, a véres kezeim voltak. Borzasztóan megijedtem, és hirtelen nem tudtam hova tenni a dolgot. De aztán szépen lassan visszajött minden: a buli közben megjelent a gyilkos, valószínűleg halálos sebet ejtett rajtam, majd elrabolt.

- Tehát nem csak hallucináció volt...

- Nem bizony! Tényleg ott voltam.

Hirtelen odakaptam a tekintetem, de a mozdulatba belefájdult a testem. Lepillantottam rá, és az egész hasam vérben úszott. Összeszorítottam a fogaimat és a könnyem is kicsordult az éles fájdalomra.

- Mit akarsz tõlem? - kérdeztem a pár méterre álló kapucnis idegentõl.

- Az életedet - jelentette ki egyszerûen, majd egy kis hatásszünet után folytatta: - De elõbb elmesélnék pár dolgot, amit még nem tudsz.

Nem érdekelt a mondandója. Sem az, hogy mit tettek ellene a szüleim. Csak meg akartam szabadulni végre ettõl a rémálomtól.

- A kezdetek kezdetén a családom Satomi falkájának tagja volt. Mindent megtanítottak nekem is, ezért nem tudtatok rólam - levette kapucniját, felköhögött valamit, majd felmutatta. - Hangtorzító. Még nem hallottál róla? Pedig spéci cucc. Ráment az összes pénzem, de megérte - mondta, aztán undorodva eldobta az eszközt.

- Minek kellett ez a hûhó? Mért nem lett volna egyszerûbb csak simán kivégezni engem?

- Nem állt szándékomban leleplezni magam McCall elõtt, hogy aztán mentõakciót szervezzen. Így könnyebb volt, mivel soha nem fogják megtudni, ki ölt meg téged.

- Úgyis rájönnek - dacoltam vele, de õ erre csak nevetett.

- Hogy egy lány vagyok az évfolyamból? Szörnyen kiábrándultak lesznek szegények, hogy erre nem jöttek rá elõbb.

Nem tudtam mit válaszoljak. Elborzasztott a tudat, hogy talán itt a vége. Végülis... honnan tudnák a többiek, hogy hol vagyok, vagy merre keressenek? Rettenetes volt a tudat, hogy az új életet, amelyet már kezdtem volna megszokni, elvesztem.

- És mi közöm van nekem a te drámádhoz?

- Rá akartam térni - vigyorodott el, de azonnal le is hervadt arcáról a mosoly. - Egyik nap a családommal éppen hazafele mentünk a városból, amikor hirtelen a kocsi leállt. Lehettem vagy hat éves, így nem értettem rögtön, hogy ez mit jelenthet. A szüleim azonban tudták: valaki rajtunk ütött. Anyáék azt kiabálták, Földre, bukj le!, de addigra már csengett a fülem a fegyverek zajától. Sírtam, zokogtam, ám akkorra már mindegy volt. A szüleim meghaltak, a vadászokat pedig elnyelte a föld. Hirtelen csend lett és hiába szólongattam akárkit, nem érkezett válasz - szünetet tartott, és éreztem rajta, hogy csak azért, mert különben elõttem is sírva fakadna. - Kiszálltam a kocsiból és egy halom töltényhüvelyt találtam a földön. Felvettem egyet és eltettem a zsebembe biztosításképp, hogy azt a napot sose felejtsem el. Csak késõbb - úgy pár évre rá - néztem meg jobban. Az Argent család jelképét láttam rajta, így már könnyebb volt eligazodnom.

Kezdett összeállni a kép. Hogy ezzel a hosszú sztorival mit is akar elmondani. De még magamban sem mertem kimondani azt, ami nyilvánvaló volt: a szüleim valami olyat tettek, amihez nem lett volna joguk, és végül a sorsuk utolérte őket.

- Nos, némi segítséggel kiderítettem, kinek volt köze ahhoz az estéhez - folytatta kimérten. - De mivel én gyilkolni is képes lettem volna, többé nem illettem a falkába. Nem zavart az sem, hogy omega lettem, mivel voltam olyan erős és tapasztalt, hogy bízzak magamban.

- Mégsincs veled senki és egyedül gyengébb vagy - vágtam vissza, annak reményében, hogy így elbizonytalanítom, ő azonban nem hátrált meg:

- És én mégis többre vagyok képes, mint te! - üvöltött fel.

- Nincs senkid - préseltem ki összeszorított fogaimon keresztül. A fájdalom ugyanis egyre csak erõsödött és ahogy lepillantottam, még több vért láttam. Fél másodperces rémületemet fogvatartóm is észrevette és szóvá is tette:

- Lassan el fogsz vérezni. Nem vagyok orvos, de fél óránál többet nem jósolok neked.

- Köszönöm a diagnózist - vetettem oda neki.

Éreztem én is, hogy ennek itt hamarosan vége. Az erõm elhagy és nincs reményem. Mert õszintén, mennyi az esélye annak, hogy megtalálnak, esetleg idõben? Nem sok. De muszáj volt kitartanom és tudatnom Amandával, hogy vagyok elég erõs ahhoz, túléljem. Még akkor is, ha én magam sem hiszek benne.

Újra megnéztem a sebet. Szörnyen nézett ki, folyt belõle a töméntelen mennyiségû vér. De tudtam, hogy több vagyok ennél. Vagy bárminél, amit valaha bárki is gondolna rólam. Nem voltam biztos benne, hogy túlélem az éjszakát, de amíg van bennem életerõ, fel kell használnom.

- Mért jó neked, ha meghalok? - elõször értetlenül nézett rám, aztán kitisztult a tekintete és így szólt:

- Mert akkor biztosra fogom tudni, hogy nem állsz neki te is gyilkolni a fajtámat.

- Szerinted megtenném? Én, aki vérfarkasokkal lóg és immár többet tud a természetfelettirõl, mint Beacon Hills nagy része?

- De egy vérfarkas ölte meg a szüleidet - válaszolt könnyes szemekkel. - Bármikor úgy dönthetsz, hogy csatlakozol Gerardhoz!

- Gyilkosnak nézel engem?

- Magamat sem néztem annak, mielõtt valóban gyilkoltam.

Valamilyen szinten úgy éreztem, megbánta, amit tett. Igazságot akart, bármi áron, de ez az ár túl nagy volt. Még neki is.

- A lényeg - köszörülte meg a torkát -; hogy már nincs visszaút. Megöltem a szüleim gyilkosait és már neked sincs sok hátra. Aztán már itt sem vagyok.

Csak magát próbálta megnyugtatni és meggyõzni, hogy helyesen cselekedett. Nem állhattam az útját, még csak rá sem kiálthattam. Csupán ültem a hideg kövön és egyre gyengébben szorítottam a sebet. A fejfájásom erõsödött, szédülni kezdtem. Túl sok vért vesztettem.

- Várjunk csak... Hogy találtak meg?! - rám se nézett, csak hirtelen kirohant. Megérezhette Scottékat. Közel a segítség.

De a vég is ott volt már. Túl régóta. Nem éreztem a reményt, sem az erõt. Csak vért láttam mindenhol, a saját véremet. Aztán végül valami mást is: Stilest. Berontott, körülnézett, majd mikor észrevett, hozzám sietett. Megfogta véres és remegõ kezemet, és a szemembe nézett.

- Itt vagyok, Lyra. Nem lesz baj, a mentõ úton van - egyre csak szorított, nem engedett el. Szemei megteltek könnyel, amitõl a szívem is kettéhasadt.

- Én is... megyek utánuk. Nem leszek egyedül.

- Maradj velem... kérlek!

- Minden rendben lesz, Stiles. Szeretlek.

- Nem hagyhatsz itt - simogatni kezdte az arcomat és közben egyre jobban hulltak a könnyei.

- Sajnálom, de... nem vagyok elég jó.

Nem tudtam tovább nyitva tartani a szemem. Lehunytam, de még éreztem, ahogy Stiles magához ölel és zokog. Azzal a tudattal mentem el, hogy fontos vagyok neki.

...