Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

8. fejezet - Nem vagy egyedül

Reggeli után felmentem a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Fogat és arcot mostam, megfésülködtem, majd egy laza kontyba kötöttem fel a hajam. Mindezek után jutott csak eszembe, hogy nincsen olyan ruhadarabom, amit felvehetnék. A tegnapi kissé... megviselt lett az erdei kaland után. Arról viszont majdnem megfeledkeztem, hogy van nekem egy Stilesom, aki mindig ott van, még akkor is, ha nem számítanék rá. És láss csodát... a fürdőszoba ajtajában állt, kezében gondosan összehajtogatott pólóval, nadrággal és pulóverrel.

- Jaj, Stiles, olyan figyelmes vagy! - halványan rámosolyogtam, amit ő is viszonzott. Kezembe nyomta a ruháit és már siettem is, hogy felvegyem őket. Nem akartam túlságosan kényelmesnek tűnni Mr. Stilinski előtt, főleg, hogy vele megyek az őrsre.

Gyorsan felkapkodtam magamra a göncöket, amikből csak úgy áradt Stiles mennyei illata, és már rohantam is le a lépcsőn.

- Indulhatunk? - kérdezte Mr. Stilinski, kezében forgatva kulcsait.

- Felőlem igen - billegtem idegesen előre-hátra a lábamon.

- Merre vagy már, Stiles? - kiáltott föl a fiának, aki még mindig a szobájában szöszmötölt valamit.

- Jövök, egy perc! - hallatszott fentről.

És valóban, nem kellett egy perc sem, már lenn is volt. Táskája hetykén lógott egyik vállán; szokásosan kockás inget viselt, ami, ha félre is volt csúszva, jól állt neki; haja pedig épp megfelelően kócos. Tökéletes.

- Mit mondtál? - kérdezte Stiles, engem bámulva. Én ezt... hangosan kimondtam?!

- Öhm... Semmi csak... Tökéletesen passzolnak a ruháid. Ennyit akartam mondani - válaszoltam neki hevesen bólogatva, égő arccal. Nem mondanám biztosra, de mintha újdonsült gondviselőm mosolyogva forgatta volna a szemét az iméntire.

Fejemet lehajtva kisiettem a házból és közben végig átkoztam magam, amiért bele vagyok esve ebbe a hihetetlenül csábító emberbe. Hogy képes egyetlen mozdulatával megbolondítani engem? Egy szó, mint száz, azt hiszem, tudom, kiért epekedik a szívem.

Ábrándozva a kócos hajú srácon, egyszer csak észrevettem egy virágot, aminek nem volt párja a közelben. Lehajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, mert gyanítottam vele kapcsolatban valamit. És nem is tévedtem. Pontosan ugyanolyan virág volt, mint amilyet még édesapám tett a hajamba, amikor egyszer kint játszottunk az udvaron. Lehettem négy-öt éves, az emlék mégis élénken megmaradt bennem. Könnybe lábadt a szemem, mert tudtam, hogy többször már nem lesz ilyen. Nem lesznek mellettem, amikor szükségem lenne rájuk és nem lesz több meghitt pillanat sem. Elvesztettem őket.

- Mi történt? - hajolt oda mellém Stiles. - Láttál valamit?

Őszintén szólva butaságnak hangzott volna, ha azt mondom, egy virág emlékeztetett a tegnapira. Így hát megpróbáltam a lehető legszélesebb mosolyt felvenni és csak ennyit mondtam:

- Nem. Nincs semmi. Mehetünk.

Stiles a Jeep-jébe szállt be, míg én a Seriffel az ő kocsijába. Intettem egy utolsót a fiúnak, aztán végignéztem, ahogy elhajt. A kezeimmel kezdtem el babrálni, mert találtam a körmöm mellett egy kis kiálló izét, ami mindenhova beakadt. Igyekeztem kitépni, de valahogy nem adta meg magát. Végül ideges lettem és nekiálltam vadul huzigálni, amit nyilván már Mr. Stilinski is észrevett:

- Minden rendben? - kérdezte hátrafordulva, mielőtt betette volna a kulcsot. Én szórakozottan felkaptam a fejem, lecsaptam a kezem magam mellé és csak ennyit mondtam:

- Persze!

Magamban felsóhajtottam, amikor bólintva visszafordult, mert így folytathattam amit elkezdtem. Teljes erőbedobással húztam ide-oda, míg végre sikerült. Ámde sajnálatos módon egy kicsit több rész szakadt le, mint kellett volna, ezért ki is vérzett. Na, szuper, az egész napomat elrontottam, gondoltam az ujjamat nézve. Ilyenkor ugyanis az a bizonyos terület jó hosszú ideig érzékeny marad, és rosszabb esetben többször ki is vérzik. Márpedig nem lenne kellemes összekenni az őrsöt már az első ott töltött napomon.

Hamarosan Mr. Stilinski leparkolt a rendőrség épülete előtt, ahol még sosem jártam azelőtt. Eszembe jutott, miért is vagyok itt. Miért kényszerültem arra, hogy ide jöjjek. Egy ismeretlen pszichopata gyilkos miatt. A gondolatra könnybe lábadt a szemem és elsírtam magam. Kezembe temettem az arcom és csak engedtem, hadd jöjjön ki, aminek jönnie kell. Addigra Stiles apja már kiszállt a kocsiból és az ajtómhoz lépett. Kinyitotta azt, és kisegített az autóból. Féltem, hogy majd nem tud mit kezdeni a helyzettel és esetleg kellemetlen érzése támad emiatt, de épp az ellenkezője történt. Rögtön tudta, mi kell nekem, és vérprofin állt a dologhoz. Megölelt és valahogy minden jobb lett. Teljesen a saját apámra emlékeztetett.

- Itt vagyok - mondta, miközben a hátamat simogatta. Megnyugodtam. Elcsendesedtem. Még egy utolsó könnycsepp végiggördült az arcomon, aztán elült a káosz.

- Köszönöm - suttogtam alig hallhatóan. Soha, semmi mást nem tudtam mondani. Mindig csak... köszönöm.

- Bent majd sok lesz az ember, de nem kell velük foglalkoznod. Köszönni se kell. Bemegyünk az irodámba és ott nyugi lesz.

Bólintottam és belül örültem, hogy nem kell érintkeznem senkivel. Most az idegenek ártanának a legtöbbet.

És Mr. Stilinskinek igaza volt: az őrs hemzsegett az ott dolgozóktól. Csomóan észre sem vették, hogy ott vagyok, ám aki mégis, az kíváncsiskodva kérdezgette a Seriffet a kilétemről. De végül... túl az emberek hadán, elértük a hőn áhított, nyugalmas irodát.

- Foglalj helyet nyugodtan, igaz, most nem hoztam semmi érdekeset, de van nekem itt egy keresztrejtvényem. Adjam oda?

- Ha neked nem kell... - vontam meg a vállam.

- Tessék - kezembe nyomta a rejtvényt, és egy tollat.

Szórakozottan forgattam kezemben a tollat. Aztán csattogtatni kezdtem. Egyre gyorsabban. Egészen addig, amíg bele nem állt a görcs az ujjaimba. Ekkor megálltam egy pillanatra, aztán folytattam.

- Jól vagy?

Felkaptam a fejem és kettő hatalmasat pislogtam a Seriffre. Nem értettem, mért kérdezi.

- Igen - mosolyogtam rá, görcsösen szorongatva a szerencsétlen tollat.

Nem szólt semmit, csak csendben felállt és felém sétált. Végigkövettem a szememmel, aztán tekintetem megállapodott az arcán. Kivette a tollat a kezemből, amit érdekes módon engedtem is. Letérdelt és így szólt:

- Jól figyelj rám. Tudom, milyen elveszteni valakit, ezért tisztában vagyok azzal, min mész most keresztül. Tudom mire gondolsz. Hogy már nincs értelme az életednek és mennél utánuk. Hidd el, rajtam is számtalanszor átment már ez. De elég csak egy kapaszkodó és nézd, itt vagyok!

- Stiles?

- Igen, Stiles. A fiamért erősnek kellett maradnom. Hogy azt lássa, minden rendben. Pedig tudta jól, hogy semmi sincs rendben.

- Mit kéne tennem? - a végén már elcsuklott a hangom a visszatartott sírástól.

- Találj valakit vagy valamit, ami erőt ad! Amiért érdemes nap mint nap küzdeni - csupán egy ember jutott eszembe. Stiles. Igaz, hogy nincs esélyem nála, de próbálkozni azért még szabad. Ő lesz a kapaszkodóm.

- És mi van, ha elbukok? - kérdeztem könnyes szemmel.

- Akkor felállsz. És itt leszünk Stilesszal melletted, ne félj.

Bólintottam egy aprót, aztán elhallgattam. Mr. Stilinski a vállamra tette kezét és mosolygott, majd felállt és visszaült asztala mögé. Máson sem járt az agyam, csak azon, amiket mondott. És még egy dolgon. Már egy jó ideje bennem volt, de csak akkor fogalmazódott meg teljesen. Ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell.

Szép vasárnapot mindenkinek!😊