Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

2. fejezet - Halál a négyzeten

Anyám sikolya. Mély fájdalom hasított a mellkasomba, mintha egy láthatatlan kéz kitépte volna a szívemet. A székemben ülve remegni kezdtem és teljes tanácstalanságban maradtam. Mi történhet odalent? És ki bántja anyámat?

- Ne, őt hagyd békén! - hangzott apám aggódó hangja.

Reszketve felálltam a székből és lassan megindultam az ajtó felé. Azt a lehető leghalkabban igyekeztem kinyitni, majd kiléptem rajta. Fentről pedig szörnyű látvány fogadott: apám térdepelve könyörgött az idegennek, míg anyám már vérben úszva feküdt a földön. Minden hang, ami el akarta hagyni a torkomat, most megfagyott és szörnyű jégcsapokként kínozta a bensőmet.

Apám hangos könyörgésétől és a gyilkos eszelős, torz hangjától aligha hallhatta bárki is a zokogásomat. Tehetetlen testként rogytam a földre, minden erőmet elveszítve. Végignéztem, ahogy a szörnyű idegen komótosan odasétál édesapámhoz, átlépve anyám holttestén. Felemelt kézzel közelített felé, ám mielőtt lecsapott volna, eltakartam a szemem és sírva rohantam vissza a szobámba. Remegő kézzel becsuktam az ajtót és búvóhely után kutattam. Biztos voltam benne, hogy a szüleim után én következem. Alig láttam és a félelem az agyamra ment. Zavarodott elmével igyekeztem a lehető leginkább józan maradni. Ám hiába próbáltam tisztán gondolkodni, minden erőfeszítésem csődbe bukott. Csupán a túlélési ösztön irányított.

Kinyitottam a ruhásszekrényemet, amit megfelelő búvóhelynek ítéltem meg. Sietve bemásztam, majd magamra csuktam az ajtót. Kis gombócba kuporodva vártam. Vártam, hogy a gyilkos rám találjon. És megöljön. Hiszen tisztában voltam vele, hogy nem hagy majd életben.

Csendben sírdogálva ücsörögtem, és igyekeztem a lehető legkevesebb zajt csapni. Ekkor azonban meghallottam a lépcső recsegését, és belém vágott a rettegés. Én következem.

Az idegen kényelmesen lépdelt, mintha a világ összes ideje az övé lenne. Nem siette el a dolgokat, ami csak rontott a helyzetemen, mert akkor már inkább jött volna és ölt volna meg gyorsan. De nem tette. Sőt, nem is az én szobámba lépett be először, hanem a gardróbba.

Gyors döntés elé állítottam magam: vagy most azonnal átszökök a szüleim hálószobájába, vagy itt várom meg őt. A válasz egyszerű volt és az adrenalin is csak úgy száguldott az ereimben, amikor kikászálódtam a  búvóhelyemről, majd nesztelen léptekkel átsurrantam a szemben lévő szobába. Ott az ágy alatt leltem ismét menedékre, ám nem reménykedtem túl sokat, mert ilyenkor általában pont az ágy alá szokás benézni, ha keresel valakit. Erre a gondolatra ismét letámadott a félelem, de már nem tudtam lenyugtatni magam annyira, hogy ne vegyem hangosan a levegőt. Szuszogva csak lapítottam, amikor arra lettem figyelmes, hogy a félelmetes idegen átmegy az én szobámba. Eljött az újabb alkalom. Megint helyet változtattam, ezúttal a gardróbba. Azon is elfilóztam, vajon mért nem futok el egyszerűen, de aztán rájöttem, hogy ennél hülyébb ötletet soha nem kreálhattam volna. Bíztam ugyanis abban, hogy nem tud rólam, elvégre elég halk voltam minden alkalommal. Igaz, ez is elég bizonytalan felállás volt, de, ha nekiálltam volna menekülni, rögtön elkapott volna, így viszont volt egy minimális esélyem a túlélésre.

De úgy tűnt, elbíztam magam. Közeledő lépteket hallottam, ami egyértelműen nem lehetett másé, mint az üldözőmé. Szívem a torkomban kalapált, miközben halálfélelemben égve reménykedtem, hogy ezúttal is elkerül. De ez... nem következett be.

Lassan - akárcsak a horror filmekben - résnyire nyílt az ajtó. Hangosan recsegve tárult ki, teljes valójában megmutatva a szüleim gyilkosát.

Fekete kapucnis pulóvert viselt, ami teljes sötétségbe vonta az arcát. Akár egy fantom, akinek a kilétét senki sem tudja és soha nem is fogja. Egy szörnyeteg bújt meg a sötét árnyék rejtekében, aki képes volt életeket kiontani. És ott állt velem szemben. A félelemtől jégbe fagyva csak néztem rá, és nem mozdultam. Nem tudtam. A rettegés irtózatos méregként áradt szét az ereimben, megfertőzve minden porcikámat.

Képtelen lettem volna bármire is. Szemtől szemben álltam azzal az emberrel, akinek vér tapadt a kezéhez. Annyira felgyorsult a szívverésem, hogy a fejem is lüktetni kezdett tőle. Sikítani akartam, de felesleges lett volna. Mindeközben a félelmetes kapucnis csak állt és meg sem rezzent. Élvezte, hogy a puszta jelenlétével kínozhat és ajka is gúnyos félmosolyra húzódott. Szeme megvillant egy pillanatra, mintha a benne égő tűz uralná egész lelkét. Dühös volt. A kezdeti gúny őrült haraggá alakult át, ami izzó fájdalmat tükrözött. Egy pillanatra megsajnáltam őt, akárki legyen is a rejtelem sötét maszkja mögött. Azonban ez rögtön megváltozott, ahogy bevillant a tudatomba, hogy ez az alak végzett a szüleimmel. Egy furcsa adrenalin löket csapott meg, a bosszú illata, ám szertefoszlott, amint láttam az idegent, ahogy szólni készül.

- Tudom, hogy rettegsz - szólalt meg mély, torz hangon - és van is rá okod.

Hirtelen közeledni kezdett felém, lassan, de biztosan. Erre én hátraléptem két lépést, azonban a harmadik már nem sikerült. Megbotlottam a saját lábamban és fenékre estem. Onnan próbáltam még hátrébb kerülni, minél messzebb tőle, de nekiütköztem a falnak, ami megakadályozott ebben. Nem volt hová mennem. Vége. Most rajtam a sor.

- Meg fogsz halni - suttogta sejtelmesen mosolyogva.

- Kérlek...! - a hangom erőtlen volt és teljesen gyenge. Aligha hallgatott volna rám.

- Könyöröghetsz itt nekem napestig, nem foglak megkímélni. Sőt! - nevetett fel - Szenvedni fogsz! Jobban, mint a szüleid! Ó, ezerszer jobban. Akkor már nem az életedért fogsz esedezni, hanem a végzetedért.

Nehezen kapkodva a levegőt ültem előtte, várva a pillanatra, amikor lecsap. Senkitől sem kérhettem segítséget, hiszen senki nem volt a közelben rajtunk kívül. Könnyek szöktek a szemembe, aztán végigcsordulva az arcomon a padlón folytak szét.

- Hiába sírsz! Nem fog meghatni. Csak még jobban fogom élvezni, amikor eljön a perc.

- De miért tetted? - kérdeztem a szavába vágva, szinte kiabálva.

- Miért, miért?? Jó okom volt rá! De még mennyire! És ne aggódj, meg fogod tudni. Ha eljön az ideje.

Úgy remegtem, mint még soha. Hangosan sírtam fel, mire a gyilkos felröhögött. Kegyetlen hangja még több félelmet hozott a szívembe és teljesen reménytelennek tartottam, hogy ebből én élve kerüljek ki. És eközben az ismeretlen nyugodtan nézegette körmeit, mintha nem is az imént ölt volna meg két embert. Látszólag nem sietett sehová, és nem érdekelte semmi a bosszún kívül.

- Tudod te, hogy tud fájni az elvesztés? - kérdezte lustán rám tekintve.

- Most már igen - feleltem némileg felbátorodva.

- Pont ez volt a célom. Meg persze az is, hogy ez még sokáig ott legyen benned. De azt tudnod kell, hogy nem hagyom másnak, hogy megöljön. Se te, se senki más nem fogja meghiúsítani a tervemet. Az én kezem által fogsz meghalni. És gondolom, az is leesett már, hogy ez nem most fog megtörténni.

- Mért nem? Megtehetnéd rögtön és nem kéne bajlódnod velem! Ölj meg! - már ordítottam. A belülről mardosó fájdalom egy pillanatra megerősített, de aztán elszállt a rettegés újabb szele által.

- Megtehetném. De úgy izgalmasabb, ha várok vele. Addig is, fogsz még hallani rólam, ezt garantálom. És ne hidd egy percig se, hogy megmenekülhetsz előlem. Mert figyelni foglak. Onnan jövök majd, ahonnan a legkevésbé várnád.

Azzal megfordult és kilibbent az ajtón. Utána már csak az árnyéka maradt, de aztán az is elúszott, vele együtt. Akkor csakis azt kívántam, hogy szippantson be a végtelen és engedjen el. Engedjen eltűnni.

Köszönöm, hogy elolvastad.