Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

9. fejezet - Az árnyékban is van fény

Hálátlan volnék? Biztosan. Nem bírom ezt tovább. Nem ülhetek a fenekemen, mintha mi sem történt volna, és csak várnék, hogy minden az ölembe pottyanjon. Az is megvolt már, hogyan szabadulhatok a ketrecemből.

Szökést terveztem. El akartam menni. Hátrahagyni mindent. Nem agyalni semmin. Elfutni minden elől és csak engedni, hogy történjenek a dolgok. Ennyit akartam.

Persze írok majd búcsúlevelet is. Meg mindent megköszönök. De el kell mennem. Egyszerűen muszáj.

Arról még fogalmam sem volt, merre megyek, vagy hogyan, csupán ki akartam szellőztetni a fejem. Annyi minden kavargott bennem, hogy képtelen voltam kordában tartani.

- Lyra? - hallottam messziről. A Seriff szólt hozzám, az asztala mellől.

- I-igen? - kérdeztem vissza, kicsit megzavarodva, hiszen odáig valahol teljesen máshol jártam.

- Semmi, csak fáradtnak tűnsz. Bírod még?

- Persze - válaszoltam, majd visszamerültem a keresztrejtvénybe. Egész jól elvonta a figyelmem, de ha egyszer elkalandoztam, onnan nem volt visszaút.

Állóvíz: tó. Idős: korosodó. Nemigen: aligha. Présel: nyom. Vegytan: kémia. Római 500-as: D. Csak, németül... Ismert festő... Francia író... Tartósító oldat... Rádium képjele... Osztrák és portugál autóhely... A tölgy korona...

Becsaptam az újságot. Olvasni sem voltam képes. Összehúztam a szemeimet, de nem lett jobb. Amikor kinyitottam, mindent homályosan láttam és összemosódtak a dolgok. Felálltam, hogy elmenjek a mosdóba rendbe szedni magam, de elszédültem és nekimentem a falnak. Akkorra már Mr. Stilinski is felkelt, hogy segítsen. Folyamatosan beszélt hozzám, de mintha víz alatt lettem volna, nem értettem semmit. Kétségbe voltam esve. Pillanatról pillanatra gyorsabban vettem levegőt és igyekeztem nem elájulni. Erős nyomást éreztem a fejemben, ami aztán szétterjedt az egész testemre.

Szörnyű a perc, amikor némák a szavak. Szörnyű a világ, ami nem ad helyet. Szörnyű az ember, aki elveszi mindenedet.

- Lyra, nézz rám! Nem lesz semmi baj, nyugodj meg! - nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi... Nem lesz... - Érted, amit mondok?

A Seriff aggódva fogta a vállam, amíg én csak fuldokoltam előtte. Minden erőmmel igyekeztem kijönni ebből a helyzetből, de nem sikerült. Szaporán hullámzott a mellkasom, és a torkomban vert a szívem. Homályos lett körülöttem az iroda és furcsa bódultság kerített hatalmába. Azt hiszem, félnem kellett volna, én mégis örültem a megváltásnak.

Erőtlenül estem össze Mr. Stilinski irodája közepén. Fel sem fogtam, mi történik. Csak hagytam, hogy az erő kiszálljon belőlem.

Minden olyan tompa volt. Érzéketlen. Nem tudtam semmit, de így legalább volt egy kis idő, amikor minden nyugodt lett. Aztán kezdtek a dolgok visszaállni normálisba.

- Nem tudom, egyszer csak felállt, azt se tudom, hová akart menni...

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.

Hallottam őket. Értettem, amit mondanak. Mégsem esett le, kik beszélnek. Arra sem emlékeztem, hol vagyok. Aztán szépen lassan a tudatom kezdett visszasiklani a helyére, így már visszajött néhány dolog. Szóval, valószínűleg elájultam, mert valami cucc miatt nem kaptam levegőt. És aki itt van velem, az Mr. Stilinski és...

- Stiles... - még nem tudtam kinyitni a szemem, de már felismertem a hangját. Béke költözött a szívembe.

- Felébredt! - mondta izgatottan, majd éreztem, ahogy leül mellém és az ölébe veszi a fejem. Simogatni kezdett, de még nem hozzám beszélt. - Szerintem pánikrohama volt.

- Én is valami olyasmire gondoltam - mondta a Seriff szomorkás hangon.

Hosszú csönd állt be, amit sokáig nem tört meg senki. Képtelen voltam magamhoz térni, csak feküdtem tehetetlenül. Egy pillanatban Stiles hűvös keze az arcomhoz ért, amitől pozitív értelemben, de kirázott a hideg. Lassan elkezdtem kinyitni a szemem és szembe találtam magam szívem kedvesével. Rámosolyogtam és megfogtam a kezét.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Stiles gyengéden.

- Jobban - válaszoltam rekedten, közben feltornázva magam ülőhelyzetbe.

De persze ők is tudták, hogy ez nem igaz. Ebből is az látszott, hogy a java még csak most jön. A gyilkos még vár rám valahol, és képtelen vagyok megbirkózni a ténnyel, hogy a szüleim nincsenek többé. Nem túl nagyok az esélyeim a túlélésre.

- Hazaviszlek, jó? - zökkentett ki Stiles. Én csak könnyes szemekkel rápislogtam és bólogattam. - Apa, veled majd otthon találkozunk.

- Rendben, fiam - megveregette a vállát és kikísért minket.

Akkor már senki sem bámult. Inkább csak néhány részvéttel teli pillantást kaptam az ott dolgozóktól. Alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. De amikor a Seriff becsukta maga mögött az ajtót, és végre kettesben maradtam Stilesszal, már hagytam. Hagytam, hogy kiszakadjon belőlem. Nem érdekelt.

Majd' széthasadt a mellkasom a fájdalomtól. Szó szerint remegtem. Stiles magához húzott és engedte, hogy a vállán sírjam ki magam. Ott helyben a földre estem volna és soha többé nem keltem volna fel újra. A fejem lüktetett, a szívem pedig a torkomban vert. Úgy tűnt, soha nem fogok lecsendesedni.

Rossz érzés volt mindent a fiúra zúdítani. Mindig csak neki sírtam. Csak neki panaszkodtam. De kinek tehettem volna még? Hisz' senkim sincs. Egymagam vagyok.

- Sajnálom Stiles - bontakoztam ki az öleléséből, törölgetve nedves arcom.

- Nincs semmi baj, Lyra - mondta lágyan, aztán megfogta a kezem. - Azért vagyok itt, hogy segítsek.

Szavak helyett újra átöleltem. Mélyre szippantottam káprázatos illatát, aztán elengedtem. Mosolyra húztam a szám szélét, hogy tudja, azért még valamennyire tartom magam. Bár... magam sem tudtam, meddig.

Beszálltunk Stiles kék gyönyörűségébe, ahol igyekeztem az érzéseimet figyelmen kívül hagyni. Legalább vezetés közben ne kelljen engem istápolnia.

- Milyen volt a napod? - kérdeztem, miután beállt az a zavaróan kínos csend.

- Hát... - kezdte a fejét vakargatva. - Átlagos. Scottal baromkodtunk, mint mindig, így nem volt annyira elviselhetetlen. Viszont lenne hozzád egy kérdésünk - itt felém fordult és mélyen a szemembe nézett. - A végére szeretnénk járni a szüleid halálának, ezért fontosnak tartjuk, hogy mindent elmondj a gyilkosról.

- De nem láttam semmit!

- Valamit kellett. Csak... írd körbe! Mindent mondj el róla.

Furcsának tartottam, hogy ennyire számít, milyen kapucnija volt. Mert ennél többet nem láttam. Vagy talán mégis...

- Azt hiszem... volt valami.

- Halljuk!

- Fekete pulcsija volt, aminek a kapucnija eltakarta az egész arcát. A hangja torz volt, mint valami... szörnyetegnek. De ezen kívül tényleg nem láttam semmit - erre szomorúan csak ennyit mondott:

- Jól van, nincs semmi baj.

- De... - aranyos volt, ahogy felcsillant a szeme a folytatásra. - egy pillanatra csak valami... megvillant. A szeme. És ugyanazt a fényt láttam az erdőben is.

- Milyen színű volt? - nem gondoltam volna, hogy ez olyan fontos információ, de ha Stiles kérdezte, akkor biztosan az.

- Sárga.

Boldog karácsonyt, AuffBogi ! 😊🎄