Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

3. fejezet - Esti karcok

Csak ültem egyhelyben és vártam a pillanatot, amikor a rémálom megszűnik. A hajamba túrtam és előrehajolva adtam ki magamból az egekig érő fájdalmat. Ilyen iszonyú mértékű szenvedés még sosem érte törékeny lelkemet. Itt volt. Tényleg itt volt, és megölte a szüleimet. Egyedül maradtam.

Erre a gondolatra felordítottam, majd átöleltem a térdeimet, úgy zokogtam tovább. Már rázkódtam tőle és levegőt is alig kaptam. Mintha fokozatosan elvonták volna tőlem az oxigént, hogy lassan, de fájdalmasan haljak meg. Könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, hogy aligha találtam volna rajta száraz helyet.

Csak gubbasztottam a gardróbban, míg teljesen ki nem száradtak a szemeim. A légzésem totál szabálytalanná vált és abban sem voltam biztos, hogy ez valaha is helyreáll majd. Pont úgy, ahogy az életem. Mi lesz így velem, szülők nélkül? Nincs egy szem rokonom sem Beacon Hills-ben, sem a környékén. Céltalannak és bizonytalannak éreztem magam, mint aki soha nem találja a helyét a világban. És így már nem is tudtam volna. Elvesztettem mindent.

Nagyjából még egy fél órát ülhettem ott gondolataimtól gyötrődve, amikor megvilágosodtam. Elhatároztam, hogy lemegyek és elfutok, amilyen messzire csak tudok. Nem érdekelt, merre, sem az, hogy meddig, csak el. Messze ettől a borzasztó világtól.

Arcomat törölgetve felálltam és erőtlenül kitártam az ajtót. Ujjaimat gyengén végighúztam a falon, miközben rettegtem a rám váró látványtól. És amikor megláttam, szám elé kaptam a kezem és sírva roskadtam össze a lépcső közepén. A korlátba kapaszkodva igyekeztem magam ott is tartani, nehogy a nagy zokogástól lezuhanjak. Akkora mennyiségű gyötrelem szabadult rám, hogy abban sem voltam biztos, hogy lejutok a lépcsőn.

De muszáj volt. Tudtam, hogy ha el akarok menekülni, itt az alkalom. És ki fogom használni.

Instabilan újra lábra álltam, majd botladozva indultam meg a két tehetetlen holttest felé. Szörnyű kín lopózott be a szívembe, miközben odahajoltam hozzájuk és megpusziltam az arcukat. Tudtam, hogy ezt utoljára tehetem meg, ezért különleges helyet szántam ennek a pillanatnak az emlékeim között.

Remegő ujjakkal lecsuktam Anya és Apa szemét, hogy üveges tekintetükkel se kelljen ezt az iszonyatos világot nézniük. Melléjük térdeltem és elmondtam egy imát értük. Aztán fogtam két takarót és rájuk borítottam, mert nem lett volna szívem őket így otthagyni.

Ezután Apa telefonja után kezdtem kutatni, ami a széttört bejárati ajtó melletti kis asztalon hevert. Könnyedén fel tudtam oldani, mivel ő a hagyományos, félrehúzós módszert alkalmazta, arra hivatkozva, hogy a kódot elfelejtené. Egy mosolyszerű valami suhant át az arcomon erre a gondolatra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

Habozás nélkül a 911-et tárcsáztam, a telefont pedig a szüleim közé, a földre tettem. Szinte azonnal fel is vette valaki, de akkor én már nyitottam az ajtót. Amikor pedig azt kérdezte, miben segíthet, halkan és fájdalmasan csak ennyit mondtam:

- Segítsenek.. kérem.

Azzal megfordultam, kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Körbenéztem az utcán, amit sötétség borított. Mély levegőt vettem, és összegyűjtöttem minden erőmet. Ugyanis nehéz útra készülök. Belépek az árnyékok végtelen és rémisztő sűrűjébe.

Elindultam. Pár lépést sétálva tettem meg, de aztán nekiiramodtam. Csak futottam, ahogy a lábam bírta, azt sem tudtam merre. Pár méterre aztán az erdő szélét láttam meg, ami nem is számíthatott volna veszélyesebb búvóhelynek a gardóbnál. De nem érdekelt. Tulajdonképpen nem is én parancsoltam a lábaimnak, maguktól mentek. Vittek, amerre tudtak. A lényeg csak, hogy valahová távolra.

De mi van, ha rám talál a gyilkos? Mit fog tenni velem? Vagy megint hagy elmenekülni? De nem fecséreltem időt a kérdéseken való gondolkodásra. Lassítás nélkül hatoltam be a fák sűrűjébe, ahol még nagyobb lett a sötétség.

A fák között cikázva próbáltam egyre beljebb jutni. Ezt viszont a kiálló - legtöbbször tüskés végű - ágak igencsak megnehezítették. Azonban ez sem állított meg. Csak szaladtam és közben éreztem, ahogy a könnyeim záporoztak a szememből, mint könnyű nyári eső az éjszakában.

Az ágak szabdaltak és vágtak, ahol értek, még a pulóverem is kiszakadt tőlük. Akkorra már vaksötét telepedett az erdőre, így alig láttam bármit is. Főleg azt a bokrot nem, ami az utamat állta, ám nekem a lendületem hatására esélyem sem lett volna megállni. Hatalmasat tanyáltam, aminek az eredménye az lett, hogy a nadrágom is meghalt és patakzani kezdett a vér a lábamból is. A hajam egy merő kóc volt és már alig akadt olyan terület a bőrömön, amit ne lepett volna el egy csomó karcolás vagy rosszabb esetben vér.

Pár percig méregettem az anyatermészet által okozott károkat, amikor pár méterre tőlem egy érdekes, de rémisztő dolgot vettem észre. Mintha világított volna valami. Azonban nem tudtam jobban szemügyre venni, mert fél másodperc múlva el is tűnt. Gyanakodni kezdtem, hogy kinézett magának egy vadállat, ezért gyorsan felpattantam és újra nekiiramodtam. Már egyáltalán nem törődtem az arcomba csapódó ágakkal és úgy igazából semmivel sem.

Egy csomószor megbotlottam és még több tucatnyi karcolást is összeszedtem pluszba, amikor megláttam pár méterre előttem az autóutat. Célba vettem azt, talán még sebesebben, mint ahogy addig futottam. Aztán megtörtént a csoda: kiértem. Igaz, az erdőnek itt még nem lett vége, hiszen az út csak kettészelte, de mégis némileg jobb érzés volt a sűrűn kívül tudni magam.

Lihegve körbenéztem, de alig láttam tovább az orrom hegyénél. Hirtelen mindenhonnan az a fény kezdett el pislákolni, ami az erdőben is, és ettől teljesen az őrületbe kergetett a félelem. Egy zúgó hang is társult a fényhatásokhoz, amitől csak rosszabb lett minden. Összeszorítottam a szemeimet és a fülemre tapasztottam a kezeimet. Könnyek csordultak ki a szememből, én pedig térdre rogytam a mellkasomat kínzó nyomástól. Egészen kicsire összegömbölyödve térdeltem a kemény betonon és igyekeztem kizárni a körülményeket.

Ekkor egy éles fénysugárra lettem figyelmes, és kinyitottam a szemem. Még a vastag könnyfüggönyökön keresztül is jól láttam, hogy egy autó közelít felém. Halálra rémülten csak térdeltem tovább a földön, piszkosan és véresen. Mozdulni sem tudtam. De a sofőr észrevehette, hogy ott szerencsétlenkedek az út közepén, mert lelassított, majd meg is állt. Kezemmel árnyékoltam a szemem a lámpája fényétől, de azonnal a szám elé kaptam, amint megláttam, kié is ez a kocsi. A világoskék Jeep. Stiles egyetlen szerelme Lydián kívül. De mégis mit keres ő itt?

A következő részben kiderül😊💖