Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

12. fejezet - Szeretlek

Igazság szerint még szívesen álldogáltam volna a ház elõtt Allisonnal. De azt sem akartam, hogy a fiúk kétségek között várjanak rám, ezért megfáradt tekintettel benyitottam. Az arcomról le lehetett olvasni, hogy a séta katasztrófába torkollott, így érthetõ volt Stiles reakciója. Vagy mégsem?

- Jaj, de örülök, hogy egyben vagy - pattant fel a kanapéról és a nyakamba ugrott. Meglepõdve visszaöleltem, azonban végsõsoron örültem a váratlan gesztusnak.

- Sajnálom, hogy nem hallgattam rád - mondtam lesütött szemmel.

- A lényeg, hogy nincs komoly bajod.

Kezével elég határozottan a kanapé felé mutogatott, jelezve, hogy üljek le. Aznapra elegem is volt az akciókból, így szót fogadtam. Azonban valami mégis elvonta a figyelmem...

Merre induljak majd? A város felé vagy inkább az erdőbe? Nem volt még elég az akciókból? Dehogynem. Mégsem hagyhattam, hogy a dolgok tovább folyjanak úgy, ahogyan azt egy idegen eltervezte. Az én életemről van szó, jogom van dönteni.

- Lyra? Itt vagy?

- Persze, Scott. Bocsánat.

Egész délután, mintha teljesen egy másik bolygón jártam volna. Folyton az a kérdés cikázott bennem, hogy vajon a szökés tényleg jó ötlet-e. Ezután már biztosan utálni fognak, de írok egy levelet, amiben összefoglalom az érveimet. Hátha megértik és elfogadják a döntésemet. Ha azonnal hozzájuk fordulnék, nem egyeznének bele, sõt, még jobban figyelnének rám. Gyûlöltem magam emiatt, de képtelen voltam tovább várni. Úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell és legyünk túl rajta. Amúgyis ez csak a kettõnk harca, nem kell mást is belekeverni.

- Mostanság egyre több a munka az õrsön - kaptam el egy gondterhelt mondatot Mr. Stilinski monológjából vacsora közben. Stiles megértõen bólogatott, én viszont meg sem próbáltam odafigyelni. És nem azért, mert nem érdekelt, hanem csupán csak szét voltak esve a gondolataim. A szívem a torkomban vert, rázott a hideg és a gyomrom állandó görcsben állt.

- Mindenki túlórázik, de még így se...

- Elnézést, én most felmegyek és lefürdök - meg sem vártam, hogy válaszoljanak, felálltam és már indultam volna fel a lépcsõn, amikor Stiles kezét éreztem a vállamon.

- Minden rendben?

- Persze - nem tudtam még egy erõtlen mosolyt sem elõvarázsolni. Csak bólintottam és már ott sem voltam.

Nem tököltem sokat a fürdéssel. Azt követõen a szobámba siettem és remegõ kézzel papír és ceruza után kutattam. Össze-vissza rohantam fel s alá, eredménytelenül. Még volt hely, ahol nem kerestem, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó másik oldaláról.

- Bejöhetek?

- Öhh... Gyere csak, Stiles!

- Mit csinálsz? - kérdezte félig nevetve, hiszen az ágyon egy tekintélyes méretû ruhakupac terült el, én pedig levegõért kapkodva álltam a szoba közepén.

- Én csak... keresek valamit.

- Segíthetek?

- Nem! Nem kell, köszi.

Sajnálkozva nézett rám. Leült az ágy szélére, majd intett, hogy kövessem a példáját. Megfogta a kezem és tekintetünk egybeforrt. Vártam, mit akar mondani.

- Nem kérdezem meg újra, hogy minden rendben van-e. Mert látom, hogy nem. És... nem is kell, hogy így legyen. De, ha szükséged van rám, csak szólj, és segítek! Itt vagyok melletted.

Könnybe lábadt a szemem. Jól tudta, hogy a dolgok nem állnak úgy, ahogyan azelõtt. Más lettem én is. Viszont a történtek ellenére sem voltam képes elfelejteni, mit éreztem Stiles iránt olyan sok éve már. Túlságosan is odafigyelt rám, és féltem, hogy majd összetör. Természetesen azt legbelül mindvégig tudtam, hogy Lydia iránt táplál gyengéd érzelmeket, mégis képes voltam egy álomba ringatni magam. Megszólalt belül egy riasztó, hogy talán nem kéne utat engedni a benn halmozódó vágyaknak, ám ezúttal a szívemre hallgattam. Nem érdekelt a késõbbi fájdalom, hiszen már nehezen tudtam elképzelni, hogy lehet még ennél is rosszabb. Szóval könnyezve a nyakába borultam és nem akartam elengedni.

Nem álltam neki zokogni. Nem hagytam, hogy kitörjön belõlem. Az ölelése, a jelenléte, az illata, mind nyugodalmat adtak háborgó lelkemnek. A lélegzetem lelassult, a szívem sem vert már annyira. Kifújtam a levegõt. Majd újra beszívtam. Éreztem, amint a tüdõm megtelik friss oxigénnel, aztán távozik, aminek nincs tovább maradása. Végül olyat is kimondtam, amirõl azt hittem, soha nem fogom.

- Szeretlek, Stiles.

Nem kaptam a szám elé a kezem. Nem vörösödtem el. Még csak nem is szégyelltem magam. De nem is ez volt a legmeglepõbb. Hanem az, ahogy a fiú erre reagált:

- Én is téged.

Nyilvánvalóan csak baráti célzattal mondta, nekem mégis sokat jelentett. Elmosolyodtam és többé nem voltam egyedül. Felfogtam végre, hogy akármennyire is reménytelen egy helyzet, mindig lesz valaki, aki segít felállni és tovább küzdeni. Az élet törvényszerû. Minden rosszat valami jó követ. Egyszer fenn, egyszer lenn. De egyik sem örök.

Még sokáig nem hagytam, hogy elmenjen. Aztán végül mégis elengedtem, hogy kipihenje magát. Amikor ismét egyedül voltam a szobában, folytattam a papír és ceruza utáni keresést. Nemsokára egy fiókban leltem rájuk, a szekrény alján. Leültem az ágyra és írni kezdtem. Szinte gondolkodás nélkül.

,,Kedves Stiles!

Ha meglátod az üres ágyamat, ne gondolj semmi rosszra. Nem kell aggódnod, magamtól mentem el. Rájöttem, hogy veletek soha nem leszek már többé egyedül, de ez a dolog rám és arra a vérfarkasra tartozik. Nem szeretnék másokat is elveszteni, így arra a döntésre jutottam, hogy egymagamban vágok bele a harcba. Abban nem vagyok biztos, hogy sikerrel járok, de muszáj megpróbálnom. Tudom, mennyire veszélyes és talán soha nem látjuk majd egymást ezután. Méltóképpen búcsúztunk el egymástól, ezért remélem csak jó dolgokra fogsz emlékezni rólam. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon fontos vagy nekem és én soha nem foglak elfelejteni. Akármi történjék, ne indulj utánam, meg se próbálj megkeresni. Ki tudja, mi lesz holnap, de én le akarom zárni ezt az ügyet. Ha kell, meghalok, de ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra!

Szeretlek,
Lyra

Én is szeretlek.