Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

13. fejezet - Tavasz

A levél megírása után még jó párszor elolvastam azt. Közben végig sírtam, amitõl néhány helyen hullámos lett a papír. De végül erõt vettem magamon, és felálltam. A levelet az éjjeliszekrényre tettem, aztán igyekeztem mindent rendesen a helyére visszatenni. Már nem hallatszott kintrõl semmi zaj, amibõl arra következtettem, hogy a fiúk már alszanak. Amikor kész voltam a pakolással, rendbe tettem magamat is. A félelmem ellenére is igyekeztem tisztán gondolkodni.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd visszacsuktam magam után. Halkan járva, akár az árnyék ráléptem az elsõ lépcsõfokra. Megkönnyebbültem, amikor az nem reccsent meg alattam. Lassan lépkedtem, lépcsõrõl lépcsõre. Már a konyhában jártam, amikor zajt hallottam a hátam mögül, amire összerezzentem.

- Hová készülsz? - megfordultam és Stiles állt elõttem, karba tett kézzel.

- Csak inni jöttem le.

- Volt egy teli pohár az éjjeliszekrényen. Ez mellett - mutatta fel a levelet, amin ott virított a kézírásom.

- Elolvastad...

- Nem és nem is fogom! Mire elolvastam volna, már bottal üthetném a nyomod.

- Figyelj, én csak... - hiába próbáltam megmagyarázni neki, nem hagyta, hogy befejezzem:

- Nem, te figyelj! Mégis mit gondoltál? Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Nem bántunk jól veled, vagy valami nem tetszik?

- Ilyesmirõl szó sincs! - szabadkoztam ijedten. - Itt minden tökéletes, de elegem van a várakozásból és a tehetetlenségbõl! Nem akarom megvárni, amíg eljön értem, én...

Elhallgattam. Szó szerint nem tudtam megszólalni. Ugyanis ebben a pillanatban Stiles elõrehajolt és ajkait az enyémre tapasztotta. Hihetetlenül meglepõdtem, de végülis visszacsókoltam.

Tényleg, soha az életben nem is álmodtam olyanról, hogy majd ő maga fog kezdeményezni. Mindenesetre varázslatos volt. A Mennyországban éreztem magam, ahogy puha felhőkön üldögélve kényeztet csókjaival. Nehezen fogtam fel, hogy ez tényleg a valóság.

- Aludnod kéne - mondta Stiles halkan, amikor szétváltunk.

- Lehet - helyeseltem, hiszen alig tudtam nyitva tartani a szemem. Túl sok volt a mai napból.

A levelemet, amit egészen idáig a kezében szorongatott, összehajtotta, majd a zsebébe tette. Megfogta a vállam, felkísért a lépcsõn, be a szobámba. Lefeküdtem, õ pedig egy homlokpuszival köszönt el tõlem. Nem is maradtam fenn tovább; rögtön elaludtam.

Reggel egy madárka csicsergésére és melengetõ napfényre ébredtem. A fénysugarak játszottak a vajszínû függönyön, mint megannyi tündér. Mosolyogva nyújtózkodtam, hogy visszahozzam elfeküdt testrészeimet az életbe. Aztán eszembe jutott az elõzõ este. Sóhajtva az oldalamra fordultam, és újra átéltem a pillanatot. Olyan szép volt. Talán túlságosan is. Mi van, ha meg sem történt? Ha az egész csak álom volt? Ijedten felültem az ágyamban és erõlködve próbáltam visszaemlékezni. Azonban ez a kísérletem elbukott, amikor Stiles nyitott be az ajtón.

- Jó reggelt!

- Neked is - mondtam a fejemet fogva, mert még mindig kétségbeesetten próbálkoztam az emlékekkel.

- Mi a baj, fáj a fejed? - kérdezte aggódva és hûvös kezét a homlokomra tette.

- Nem, nem fáj - feleltem lehunyt szemmel. - Csak gondolkodtam.

- És megkérdezhetem, hogy micsodán?

- Nem, mert szerintem bolondság.

- Ilyen okos buksi nem gondolhat butaságokat. Hacsak, nem a tegnapi kis tervedre céloztál.

- Öhh... Ja, de arra! - véletlenül sem hozhattam szóba a csókot, pláne, ha tényleg nem történt meg. Borzasztó kellemetlen lenne. - Tudod én csak... Meg akartam szabadulni ettõl az egésztõl.

- De ugye tudod, mennyire veszélyes lett volna?

- Igen. Persze, hogy tudtam. De Stiles, minden perccel egyre rosszabb lesz! Inkább megkeresem én, minthogy várjam, mikor támad kedve megölni engem!

- Én értem. De nem az a célunk, hogy túl legyünk rajta, hanem, hogy túléld. A többi nem érdekes.

Pár pillanatig elidõztem a szemén, ahogy a napfény megvilágította azt. Csillogott, mint nyári éjszakán a tó vize a hold fényében.

- Egyébként... Lydia most hívott. Ha nem szól, el is felejtettem volna, hogy ma van a buli, amit a suliban szerveznek. Csak azt kérdezte, hogy megyünk-e.

- Nem is tudom. Mennyire lenne furcsa, ha alig a szüleim halála után rögtön buliznék? - nekem is kiment a fejembõl, de egyébként sem terveztem menni. Mármint még mielõtt össze nem barátkoztam volna Allisonnal és a többiekkel.

- Nem azt mondom, hogy azonnal fátylat rá, és nem is történt semmi. De sajnos nem áll meg az élet, ahogyan mi sem. Ha elmész, és egy kicsit jól érzed magad, azzal nem ártasz senkinek. És biztos vagyok benne, hogy a szüleid sem szeretnék, hogy szomorú legyél.

- Pedig az vagyok, Stiles.

- Én pedig nem adom fel, amíg nem hallok egy õszinte nevetést tõled - félretúrta a hajamat, hogy elérje a nyakam. Ujjaival csiklandozni kezdett, mire felhangzott kislányos kuncogásom.

- És tényleg csak ennyi lenne, amit akarsz? - kérdeztem, amikor abbahagytam a nevetést.

- Nem hiszem.

Ahogy a szemembe nézett... gyönyörû volt. Aztán lassan közeledni kezdett felém, mígnem csak pár centi volt köztünk. Már becsuktam a szemem, hogy teljesen átadjam magam a pillanatnak, amikor Mr. Stilinski jött be az ajtón.

- Mit kértek... Ó, elnézést, megzavartam valamit?

- Nem, semmit. Nem történt semmi - próbálta menteni a helyzetet Stiles, de nem hinném, hogy az apja bevette volna.

- Nos, rendben, akkor mit kértek reggelire?

- Én csak egy lekváros kenyeret - mondtam vörös arccal.

- Bármi jó, ami itthon van - Stiles felpattant mellõlem, mielõtt azonban kisétált volna, visszafordult, és egy puszit nyomott a homlokomra. Bántam, hogy nem csattant el az a csók, de ez sem volt azért rossz. Viszont választ kaptam a kérdésemre, miszerint az elõzõ esti csók valóban megtörtént.

Ha már minden lenyugszik, akkor jön csak a...