Save Me! (Yoonkook ff) |BEFEJEZETLEN|

Part2

Yoongi szemszöge

Namjoon-nal nagyon jó barátok vagyunk, mindent tudunk a másikról. Ő meleg, és van egy fiúja,minden nap róla beszél. Nagyon idegesítő tud lenni,Seokjin így, Seokjin úgy.
Most is róla beszélt, míg meg nem látta életem megkeserítőjét, a drága Jeon-t.
Végig szemmel kísérem míg ideér, és leül mellém.
Egy ideje már újra elkezdtünk Nam-mal beszélgetni. Jungkook le se szar minket, ül a széken, és mered maga elé. Egész szépek a szemei. Sötét barnák, olyan sötétek, mit ha már feketék lennének.
Gondolataimból egy nyálas zene rángat ki. Nam-ot hívja a „nője”.
Feláll, illedelmesen meghajol előttem és Jungkook előtt, majd távozik egy nagy mosollyal az arcán. 

Jungkook szemszöge

Namjoon távozott, ketten maradtunk Yoongival.
Kínos csend telepedik ránk. 5 percig senki se szólal meg. Egyszer csak veszek egy nagy levegőt, és megtöröm a csendet.
-Készen vannak a kéziratok.-nem merek ránézni, félek.
-Komolyan beszélsz?-Hallom a hangján a meglepettséget. -Általában heteket késel vele. -Megint az a rideg hang.
-Tudom. És...-folytattam volna, de Hoseok ránk talált. Yoongit méregeti. Nem tetszik neki amit lát. Haverom odajön hozzám, kézen fog, és elrángat Yoongitól.
A szőke csak bámul minket, nem érti mi történik.
-Megkerestem a főnöködet, és kivettem neked ezt a hetet. Tudom szerda van, de az is több mint a semmi. – Ez az ember mindig mellettem van, ha szükségem van rá. Nem érdemlem meg.

Összepakoltam, épp mennék jelenteni Yoonginak, hogy ezen a héten szabadságon vagyok, de nem kell sehova mennem. Ott áll, velem szemben összekulcsolt karokkal. 
-Hova készülsz? -Számon kérő a hangja, a hideg is kiráz tőle. Félelmetes.
-A főnök elengedett erre a hétre.-Kicsit megremeg a hangom.
-Erről mégis mikor óhajtottál szólni?
-Most indultam volna szólni, de, itt vagy az ajtómban.
-Akkor hétfőn találkozunk. -Rövidre zárta a dolgot.
Meghajolok, és távozok, az épületből.

Yoongi szemszöge

Ma hamar eljöttem a munkából. Utálom az embereket. Undorítók.
Viszont, van egy ember, akit mindennél jobban utálok. Jungkook. Egyszerűen taszít a személyisége. Hánynom kell a kisfiús kinézetétől. Utálom a gyönyörű szemeit, a tökéletes testét, utálom, hogy olyan ártatlan, és gyönyörű. Ő hív. Mért hív ilyenkor? Sosem hívott még fel. Azt hittem, azt se tudja, hogy kell. Felveszem.
-Mi van taknyos? -Hangom rideg és nemtörődöm.
-Haló? Yoongi Hyung? -Hangja kétségbe esett, néhol elhaló.
-Mért zaklatsz késő éjjel? – Ugyan olyan rideg a hangom mint amikor felvettem a telefont.
-Hívj mentőt.-Letette. Nem tudom mihez kezdjek.

Felkapok egy kabátot, és elkezdek rohanni Jungkook háza felé.
Csengetek, dörömbölök az ajtón, de válasz nem érkezik. Kezd elegem lenni. Betöröm az ajtót, és megpillantom a földön véres kézzel Jungkook-kot. Megnézem a lélegzetét. Lélegzik, viszont alig van vérnyomása. A hátamra kapom, és elrohanok vele a kórházba.
Mért érdekel mi lesz vele? Mért kerülget a sírás? Mért érzem úgy, hogy ez az egész miattam van?
Mért akar öngyilkos lenni Tokió legjobb mangakája?

1 órával ezelőtt

Jungkook szemszöge

Felhívtam Hoseok-kot, hogy kisírjam neki a bánatom, miszerint elegem van már a munkából, a menedzserem megőrjít.
-Ha még egyszer meglátom megölöm azt a rohadékot. -Emelte fel a hangját Hoseok.
-Ne bántsd. Csak nem szeret, nem az ő hibája. Meg amúgy, megszoktam, engem senki se szeret.
-Jungkook még egyszer meghallom ezt...- Kinyomtam. Nem érdekel mit akar mondani. Minek hívtam én fel? Hülye vagyok. Gondolkoztam, mit csinálok rosszul, hogy ennyire utál Yoongi. Már egy ideje gondolkoztam, amikor eszembe jutott, hogy elég rég volt már kezemben penge. Elő is kerestem a fiókból a kedvenc pengém. Először csak szemezgettem vele, aztán szépen hófehér bőrömhöz emeltem alkaromon és jó mélyen belevágtam. Élveztem, ahogy a meleg, vöröslő vérem folyik végig a karomon. Végig Yoongi járt a fejemben. Azon gondolkoztam, mit tenne ha én most meghalnék.
Egyre több és mélyebb vágást ejtettem érzékeny, hegekkel teli bőrömön. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy szédülök. Nincs erőm. Meg fogok halni. Telefonomhoz nyúlok, és felhívom, az első számot amit kiad. Yoongié az. Kicsit habozok, majd egy éles fájdalom hatására az alkaromban felhívom, azt a számot amit még eddig sose.

-Mi van taknyos? -Hangja rideg, nem törődőm volt. Nem esett jól. Mardosták szemem a könnyek, de nem engedtem nekik.
-Haló? Yoongi Hyung? -Kétségbe esett vagyok. Alig tudok beszélni. Néhol elhalnak a hangjaim.
-Mért zaklatsz késő éjjel? -Hangja rideg. Kicsit sem változott mióta felvette a telefont. Olyan mintha ezer meg ezer kést szúrnának a szívembe. Mért? Mért érzem ezt?
Nem jelentek neki semmit. Mért fáj ennyire?
Egy laza mozdulattal elvágom, az ütőeremet. Mindenhova spriccel a vérem, a fehér falat beborítja gyönyörű vérem. A felismerés gyors változást ér el bennem. Kétségbe esek.
-Hívj mentőt.- Lerakom a telefont, abban a pillanatban elsötétül minden, alig érzékelek a külvilágból bármit, aztán semmit. Belep a sötétség. Még hallom, hogy valaki csenget, és dörömböl de nem érdekel, nincs is erőm reagálni. Minden eltűnik. Semmit nem érzek, semmit nem hallok. Milyen nyugodt. Kellemes itt lenni, csendes, nem zavar senki, nincs senki aki miatt szenvednék.

Sziasztok!
Itt is van a sztorim második része, remélem tetszik  nektek, írjatok ha bármi észrevételetek van. Csillagozzatok, ha gondoljátok.
Én Orsi-Chan voltam. ❤