Valahová

Eközben otthon

Mrs Morgan nem hitt a szemének. Állt, állt Kat üzenetet fürkészve. Elment... az egyetlen lánya...
Hulltak a könnyei, mérhetetlen fájdalmat érzett. Utána kell mennie, nem hagyhatja egyedül. De vajon hol van?
   A telefonhoz kapott, és tárcsázta Mr Sunkle-t :
     - Hallo? -  érkezett válasz.
     - Adam, én vagyok, Sarah.
     - Oh, szia. Mit szeretnél?
     - Segítséget. Nem zavarlak?
     - Te soha. 10 perc és ott vagyok!
Azzal letette.
Adam Sunkle egy 40 év körüli úriember volt, mint mindig, most is szürke zakót viselt. Kissé magának való személyiség volt, de ha jobban megismerte az ember, a szíve mélyén nagyon is barátságos. Bármit megtett volna Sarah-ért. Elszántan kiment az udvarra, és a Morgan ház felé vette az irányt.
    - Koppp, kopp kopp... - már ott is volt.
  Sarah Morgan az ajtóhoz sietett, és kinyitotta.
     - Jó napot! - köszönt Adam.
     - Hát, vajon mennyire jó...-jelentette ki Sarah aggodalommal az arcán, és a nappaliba kísérte vendégét. Leültek egymással szemben a két kanapéra. Pár pillanatig egymás tekintetét fürkészték, majd Adam egy nagy sóhaj kíséretével megszólalt:
      - Mesélj... Mi bánt?
  Mrs Morgan kezébe temette az arcát, és szó nélkül odanyújtotta a lánya által írt cédulát a férfinak. Gondterhelten nézte az üzenetet, üajd hozzátette :
       - Menjek utána? Engem nem ismer fel...
    Sarah-nak megcsillant a fény a szemében.
       - Megtenné?
       - Magáért bármit.
       - Köszönöm! - mosolyodott el - De az út elején magával mehetek?
       - Természetesen. Holnap indulunk.
                          
                           ***

Másnap kis hátizsákokkal indultak neki a világnak. Hát, ki tudja hogy egy napja mennyi távolságot tehetett meg.
    - Vajon merre ment? - gondolkodott Mrs Morgan.
    - Csak nem a világ végére... - zárta le ezzel a beszélgetést a férfi.
   Mikor már egy km után sem akadtak falura vagy városra, kezdték feladni a reményt. Aztán megláttak egy házat. Majd mikor közeledtek felé, többet is. Láttak egy kaput, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy Lionara . Összenéztek, bólintottak, és elindultak befelé. Ott állt két őr.
      - Jó napot! - köszönt nekik Sarah - Nem láttak véletlenül errefelé egy lányt egyedül?
       - De - válaszolt mosolyogva a vékony, magas őr.
       - Nem - tagadta a kövérkés, alacsonyabb fazon.
       - Most melyik? - kérdezte türelmetlenül.
        - Én mondok igazat.
        - Nem, én!
        - Sarah, egyik mindig igazat mond, másik mindig hazudik.
        - Akkor mit tegyünk? Kérdezzünk meg valaki mást a lakosságból, ordítsunk rájuk, vagy reménytelenül menjünk haza és a lányom nélkül szomorúan éljem le életemet? - dramatizálta túl.
        - Nyugodj le.Van egy ötletem - mondta Adam - Vézna, szerinted mit mondana Dagi, látta, vagy nem látta?
        - Látta.
        - Dagi, szerinted Vézna látta?
        - Látta.
        - Hát, akkor, kedves Vézna, és Dagi örültem a találkozásnak - fogodt kezet az őrökkel - mi megyünk is. Jöjjön, Sarah.
      Azzal 180° - os fordulatot vett, és elindult visszafelé. Sarah egy pillanatig habozott, de végül követte.
       - Hová megy?
       - Miért, talán maradni akar? Nem látták. Majd később ismerkedik.
       - Miből gondolja, hogy nem találkoztak vele?
       - Egyik igazat mond, másik hazudik. Mindketten azt mondták, hogy a másik azt mondaná, hogy látták. Azaz az egyik őszintén megmondta, hogy a másik hazudna, azaz azt mondaná hogy látta. A másik pedig hazudott, ezért mondta hogy látta. Sarah? Figyel rám? Hova...
   Mrs Morgan letért az útról, mert meglátott egy csillogó ékszert.
     - Nézze, Adam! - azzal felvette, és felé nyújtotta.
     - Jaj Sarah, most nem érünk rá...
Folytatta volna, de a nő a szavába vágott:
     - Ez Kat nyaklánca! Abban a városban van!
     - Á, így már mindjárt más... akkor én megkeresem, ön menjen szépen haza.
     - Tessék? Nem hagyhatom magára, mennem kell, biztosan fél, bántották, lehet éhezik vagy...
     - Nyugodjon le. Jobb ha én megyek. Magának arra van szüksége hogy pihenjen.
     Az anyuka egy idejig csak nézett. Megannyi érzelem kavargott a fejében. Végtelen bánat, , a remény pislákoló tüze, a szülői aggodalom, félelem, legszíbesebben ellenkezett volna. De végül belátta, hogy Adamnek igaza van. Bízik benne, és úgyis csak útban lenne. Ugyanakkor nem hagyhatja szó nélkül h áogy ne engedje segíteni neki megkeresni a saját lányát, a ő felelőssége! A férjét elvesztette. A lányát nem akarja. Sóhajtott. És végül az egyik érzés felülkerekedett a többin.
     - Rendben. Én hazamegyek. Sok szerencsét.
   Majd szétváltak, és a saját utuk felé vették az irányt.

Folytatjuk