A Dallas Hargreaves sztori - A lány a kamerával [Befejezett]

8. rész - A lány a kamerával

A következő állomás Washington volt. A repülőtérről busszal vittek minket a belvárosba. Victor és én egymás mellett ültünk. Chris panaszkodott, hogy folyton egymásba vagyunk bújva és tüntetőleg mellénk ült, hogy beszélgessünk vele.

-Jártál már ebben a városban? Végül is ez a fővárosa az országodnak. – kérdezte Chris

-Igen, többször is. – feleltem neki

-Gyere velünk el pitét enni Chris, képzeld minden államnak saját pite receptje van.

-Oké, úgyis éhes vagyok, mikor megyünk?

-Ma délután jó? – kérdeztem őket

-Szuper, várom már.

Mivel mindenki hallotta, végül a mi romantikus pite evésünkből, komikus csapatos pite evés lett. Velünk tartott Owen, Damien, Lizzy, Max, Kevin, Steve aki a hangmérnök volt, és további három tag a stábból. Victor látta rajtam, hogy nem tetszik a dolog pedig igyekeztem nem mutatni. Olyan hangosan és udvariatlanul viselkedtek, hogy távozásunkkor elnézést kértem az ott dolgozóktól. A szállodába érve olyan dühös lettem, hogy teljes erővel szorítottam Victor kezét, ki is húzta a kezemből, mire a szobába értünk már hátat fordítottunk egymásnak.

-Ez most mi volt? – kérdezte idegesen

-Semmi. Hagyj!

-Azt kérdeztem, mi a fene volt ez a viselkedés?

-Neked nem tűnt fel, hogy mennyire kínos volt az a bunkó viselkedés? Hogy lehet így beülni valahová? Mint egy csapat megvadult majom!

-Mit mondtál?

-Tudod mit, nem tartozom neked magyarázattal! Ez csak a mi kettőnk randija lett volna, Chris nem zavart volna, na de így? Mindent elrontottak!

-Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt így ítéld meg, azok a srácok a barátaink és rohadt sokat dolgoznak!

-És én nem?

-Hát nem halsz bele a munkába.

-Értem, nyilván csapattag sem vagyok!

-Nem így értettem, hogyne lennél az.

Nagyon fájt amit mondott, azt hiszi olyan könnyű egész nap objektíven keresztül nézni a világot? Aztán abból a sok felvételből egy nézhető filmet varázsolni. Ugyanakkor dühös is voltam még mindig, elhagytam a szobát és Victor nem akadályozott benne, mire észbe kaptam már újból az utcán voltam. Nem volt ötletem, hogy hová menjek, csak a friss levegőn akartam lenni. Leültem egy padra és vártam, kezdtem nagyon kiborulni, de nem akartam sírni sem. Nagyokat lélegeztem ami valamennyire segített megnyugodni. Elővettem a mobilomat, végig néztem a névlistámat, keresve, hogy kit hívhatnék fel. Cassidy volt az első gondolatom, de tudtam, hogy alig van tisztában azzal mi zajlik most velem, túl sokáig kellene magyaráznom az összefüggéseket, ehhez pedig nincs kedvem, a fiúk közül Hayden az aki megértő és kedves, de olyan filozófiai választ adna, hogy nem is érteném, James Rottinger pedig sosem fog annyira megszelídülni ahhoz, hogy telefonon keresztül vigasztaljon bárkit is. Anyámat a New Yorki este óta nem akartam zavarni őt érzelmi dolgokkal, apa meg az apám, vele nem beszélhetek ilyen dolgokról. Az egyetlen aki maradt az Emmett, az én kedves bátyám. Megnyomtam a hívás gombot, a harmadik csengetésre felvette.

-Na mi a baj húgocskám? Miért hívsz?

-Miért kellene, hogy baj legyen? Nem hívhatlak csak úgy ok nélkül?

-De igen hívhatsz és akkor is ha valami bánt. Szóval mi történt?

-Veszekedtünk Victorral.