Wherever you are [l.h. ff.]

Huszonötödik rész

Nora szemszöge:

Négy hónap telt el. Négy hónapja nem érhettem hozzá, nem érezhettem az illatát, és nem csókolhattam meg. Minden gondolatom körülötte forgott. Fájt minden egyes nap nélküle. Nélkülük.

Eleinte furcsa volt az egész. Hozzá kellett szoknunk a dologhoz, újra. Figyelni kellett az időeltolódásra, és az alapján egyeztetni egy-egy időpontot, amikor tudtunk beszélni. De sajnos egy óránál tovább egyikünk sem bírta. Hiába osztottam volna meg vele egy csomó mindent, már nem bírtunk tovább fent lenni. Az időeltolódásnak köszönhetően vagy ott volt már késő este, vagy nálunk. Így jutottunk el odáig, hogy már nem tudtunk miről mesélni egymásnak. Kezdtünk elhidegülni egymástól.

Már két hete nem beszéltünk. Mikor az egyikünk ráért volna, akkor a másiknak nem volt jó. Már lassan kezdtem beletörődni, hogy erre a sorsra jutottunk. Nincs időnk egymásra. Már én sem tehettem meg minden este azt, hogy hajnali fél kettőig fent legyek azért, hogy két szót váltani tudjunk. Ugyanis addigra már annyira fáradt vagyok, hogy meg sem tudok szólalni, és alig fogtam fel, amit mond. Az érettségi közeledtével minden energiámat a tanulásra fordítottam. Luke alakja pedig egyre halványabb lett előttem. Hiába akartam, hogy működjön ez a távkapcsolat, de úgy tűnt, hogy ez mégsem nekünk való.

Aztán a sajtó is belekerült a képbe. Minden napomat megkeserítette az a csapat fotós és újságíró, akiket el kellett viselnem az iskolába menet. Folyton kérdésekkel bombáztak, nem hagytak egy perc nyugtot sem a szabad levegőn. Legfőképp a Luke-al való kapcsolatomra voltak kíváncsiak – ha ezt még lehetett kapcsolatnak nevezni – és arra, hogy hogyan haladnak a srácok a munkálatokkal a nagy almában. Persze ha akartam sem tudtam volna rá válaszolni, mivel fogalmam sem volt, hogy mi van velük.

Végül a két hét, hárommá majd egy hónappá nőtte ki magát. Néhanapján kaptam egy üzenetet Ashton-tól, hogy minden oké, viszont Luke lassan teljesen felszívódott.

Ettől féltem azóta mióta közölték, hogy fél évre Amerikába mennek. Tudtam, hogy elérkezik az a pont, mikor már nem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot. Viszont volt, hogy még így is fent voltam éjszakánként arra várva, hogy talán megcsörren a telefonom. De mindhiába.

Írtam, és hívtam is, viszont nem kaptam sosem választ. Szinte kétségbeesetten vágytam arra, hogy keressen. De nem tette. Néha rákérdeztem Ashton-nál, Luke hogylétére. De sosem akart igazán válaszolni rá rendesen. Azt hitte, megelégszem a szimpla egyszavas válaszokkal. De nagyot tévedett. Úgy éreztem, hogy valamit elhallgat előlem. De az is lehet, hogy már túlságosan is paranoiássá váltam.

Éreztem, ahogy az idő múlásával, egyenes arányban megyek lelkileg tönkre. Teljesen magamba fordultam. A barátaimmal pedig megszakítottam a kapcsolatomat. Belefáradtam az egészbe. A folytonos várakozásba és próbálkozásba, így inkább a tanulásra koncentráltam. Pontosabban próbáltam koncentrálni.

Egészen addig, amíg a sajtó rá nem szállt teljesen a kapcsolatunkra. Minden újságos bódé oldalán ott virított a képünk, amit dizájnosan szétválasztottak egy törött vonallal. Mindenhol magunkat láttam. Mindenhol arról beszéltek, hogy megromlott a kapcsolatunk. Arról, hogy már nem is vagyunk együtt, és mindenki egy bizonyos interjúról beszélt, aminek már a hallatától is rosszul voltam.

Egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Beszélt helyettük azoknak a tekintete, akiket szerettem, és akikkel találkoztam. Elegem volt már mindenből. Anyu sajnálattal teli tekintetéből. Lauren-ből ahogy próbált folyton nyugtatni. Az újságírókból, akik folyamatosan zaklattak. Az iskolából és a kárörvendő arcokból.

Mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit szólok, mit csinálok, merre járok. Pont emiatt, nem volt egy szabad, nyugodt percem sem. Otthon anyu kergetett az őrületbe azzal, hogy folyton azt leste mire van szükségem. Persze volt mikor jól esett, de legfőképpen idegesített a dolog.

Ha pedig nem otthon voltam, mindenhol fotósok és újságírók követtek és tették tönkre a napomat. Lassan már féltem kilépni az utcára, mert sosem tudhattam, hogy melyik sarkon fognak várni rám. A futással is felhagytam, amit akkor kezdtem el, amikor a srácok elutaztak, hogy ezzel is egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

Eldöntöttem, hogy lezárom magamban ezt az egészet. Azt, amit még pár hónapja kapcsolatnak neveztem. Nem tudtam tovább ölbe tett kezekkel várni, miközben az újságok címlapjairól ő köszön vissza mindig egy másik lánnyal, aki nem én vagyok. Persze minden csak találgatás volt, összeesküvés az újságok részéről, de már nem bírtam. Eleget szenvedtem miatta, és véget akartam vetni az egésznek. Már túlságosan is fájt.

Hiába írtam neki, hiába hívtam, hogy magyarázza meg a dolgokat, teljes mértékben ignorált. Nekem pedig ez egyet jelentett azzal, hogy nem kíváncsi rám és az érzéseimre. Nem tartott annyira fontosnak, hogy elmondja, nem tett semmit, vagy éppen ellenkezőleg.

Átvertnek és elhagyottnak éreztem magam. Akármerre fordultam nem láttam kiutat abból a mélységes sötétségből ahová kerültem. A szívem összetört, akárhányszor rá gondoltam. Akárhányszor az utcára léptem és meghallottam a nevét amint az újságírók kérdéseket tettek fel. Akárhányszor egy bulvár lapra pillantottam.

Féltem attól, hogy egyik nap az újságokban meglátom, őt egy másik nővel miközben szerelmesen pillant rá. De közben, megvesztem a hiányától. Hiányzott az egész lénye és elmondhatatlanul fájt az, amit tett velem.

Elhagyott. És én bolond még így is szerettem. Hülye szerelem.