Vegas Lights [Seokmin FF]

just like home

- Amikor trainee voltam, a srácokkal folyton húztuk egymás agyát, mivel egyikünknek sem volt barátnője, és a szerződés miatt még egy darabig nem is lehetett. És hát, időnk sem volt ismerkedni a fellépések és a próbák között. Aztán belejöttünk az idolok életébe, és megtanultunk egy pár dolgot. Például azt, hogy hogyan tudunk ismerkedni a lánycsapatok tagjaival. A fellépések előtt egy nagy zárt téren várakoztunk, az alagsorban, minden egyes banda, akik fellépni készültek. Fiúk és lányok vegyesen. A büfében szörnyű szendvicset lehetett venni, de be volt csomagolva. Csak annyi volt a dolgunk, hogy felbontunk egyet, belecsúsztatjuk a számunkat, és odaadjuk valakinek. Nagyon szórakoztató, mert sosem tudhatod, hogy mi sül ki belőle.

Seokmin-nal egy zajos, zsúfolt utcán sétáltunk éppen, én pedig hihetetlenül érdekelt lettem a koreai előadók életében, úgyhogy kérdezgetni kezdtem. Szóval hallgattam, ahogy mesélt, majd felszálltunk egy buszra, ahol semmivel sem kisebb tömeg köszöntött minket. Egyszerűen lenyűgözött a tudat, hogy ő és a barátai mennyit dolgoznak, mennyi szabályt kell betartaniuk, és mennyi tilalomba ütköznek nap mint nap. Ettől függetlenül mégis szeretik, amit csinálnak.

- Én biztosan képtelen lennék erre az életre. - jegyeztem meg. - Túl sok a szabály, és baromságokat tiltanak meg.

- Elviselhető. Egy idő után pedig sokkal kevésbé veszik már komolyan ezeket a dolgokat. - mondta, miközben kifelé bámult a mellettünk elsuhanó város képére. - Ha ugyanolyan rövid pórázon tartanának minket, mint az első éveben, szerinted itt lehetnék most?

- Minden bizonnyal nem. Szóval neked ez olyan, mintha kiszabadulnál egy ketrecből.

- Inkább úgy mondanám, hogy egy teljesen új kultúrának vagyok itt kitéve. Las Vegas-ban az emberek nem kérdeznek, és nem ítélkeznek. Szó szerint észre sem vesznek, és ez remek érzés. Nem kell szájmaszkban járkálnom, és nem fotóznak, ahányszor kiteszem a lábam a hotelból. Ráadásul bulizhatok és kaszinózhatok, ami nálunk nem valami elfogadott.

- Elég elmaradott lehet a kultúrátok. - szólaltam meg, de azonnal meg is bántam, mert minden bizonnyal sértésként hangzott.

- Ragaszkodunk a régi dolgokhoz, és nem igazán nyitunk semmi új felé. De pontosan azért jöttünk ide a srácokkal, hogy megtapasztaljuk az igazi amerikai életet. Persze, nem valami hosszú időre. Január 3.-án indul a repülőnk vissza, Seoul-ba.

- Ezek után az lenne az igazságos, ha legközelebb mi utaznánk Dél-Koreába. - nevettem, miközben a busz megállt, mi pedig a többi utassal együtt leszálltunk róla.

A környék, ahova kerültünk, egy forgalmas útszakasz mentén helyezkedett el, és ameddig csak a szem ellátott, hatalmas épületek vettek körbe minket. Az oldalukon hirdetések futottak.

- Csak nyugodtan. Bármikor szívesen körbevezetünk titeket. - mosolygott rám. - Megengedsz egy személyes kérdést?

- Viccelsz? Ezután a sok minden után ez csak természetes. Kiteregettettem veled az egész életedet.

- A srác, aki mellé leültél tegnap este... - kezdte, nekem meg hirtelen összeszorult a torkom, bár nem értettem, miért. - Ő a barátod, vagy csak nagyon közel álltok egymáshoz?

- A barátom. Több mint egy éve...

- Ó. Értem.

- Mi a baj? - mosolyogtam kínosan, mert hirtelen leszegezte a tekintetét a földre. - Valamelyik haverod rám hajtott volna?

- Ja. Valamelyik haverom. - felelte nem túl meggyőzően, és rám emelte a tekintetét, aztán gyorsan a hátam mögé nézett. - Akarsz vásárolni?