Vegas Lights [Seokmin FF]

closer

- Kis koromtól kezdve imádtam a zenéjüket. A szüleim folyamatosan az ő dalaikat hallgatták, konkrétan ezen nőttem fel. - magyarázta Seokmin, miközben a reklámszalagok fényében úszó városban sétáltunk, körülöttünk pedig nagy csoportok sétáltak, taxik húztak el mellettünk, és úgy nagy általánosságban, minden volt, csak nem nyugalom.

De ekkor már kellően részeg voltam, így nem hogy zavart volna, kifejezetten élveztem a zűrzavart.

- Én is hatalmas Nirvana fan vagyok. - szóltam bele, nehogy érdektelennek tűnjek a témában. - Valójában, még a lemezeiket is megvettem.

- Elég sok közös van bennünk. - mosolyodott el. - Ráadásul mindketten remekül tudjuk terelni a témát arról amiről igazából beszélnünk kéne, de mégsem merünk.

Beharaptam a számat, amikor realizáltam, hogy tényleg nem ezért léptünk le a klubból, de nem tudtam rávenni magam, hogy nekikezdjek a beszédnek ezzel kapcsolatban. Össze voltam zavarodva, és már megint nem tudtam mit csináljak, és mit is akarok pontosan. 

- Nem tudok együtt lenni Logan-nel. - sóhajtottam fel. - Már képtelen vagyok rá. De valami mégis mellette tart. Csak fogalmam sincs, hogy mi.

- Talán már annyira régóta vagytok együtt, hogy nem tudod elképzelni magad nélküle. - gondolkozott hangosan.

- Talán. - ismételtem el.

Ezután egy darabig csendben sétáltunk, anélkül, hogy megbeszéltük volna, merre is megyünk. Lassan kiértünk a tömegből, és egyre messzebb kerültünk a bártól, meg úgy nagy általánosságban a város fényeitől is. Olyan volt, mintha átsétáltunk volna egy másik dimenzióba. Valahol átléptünk egy láthatatlan határt, és a sötétben találtuk magunkat, de nem zavart a dolog. Kicsit hasonlított a mostani helyzetemre. Még mindig szótlanul egyre beljebb kerültünk egy kis, csendes sétálóutcába, ahol hatalmas, de elsötétített üzletek szegélyezték az utat mindkét oldalról. Monoton látvány volt, leszámítva, hogy minden második üzlet mellett egy kis sikátor húzódott meg, ami átvezetett a párhuzamos utcába.

- Tetszik ez a környék. - előzött meg Seokmin, mielőtt megszólalhattam volna.

- Nekem is. - mondtam, majd egyszerre kaptuk a fejünket az egyik sikátor felé, ahonnan mintha fény szűrődött volna ki.

Majd szintén egyszerre néztünk össze. Mindketten ugyanarra gondoltunk, hogy meg kéne néznünk. Így hát elindultunk felé, körül sem nézve, mielőtt átvágtunk volna az úton. Úgysem közlekedett itt senki más, csak mi ketten.

Áthaladtunk a kis sikátoron, ahol visszhangoztak a lépteink, és átjutottunk a párhuzamos utcába, ami így körülnézve hasonlóan sötétnek és monotonnal tűnt, csakhogy éppen ezen a ponton egy öreg, kiszáradt fa állt, amin rajta maradt a karácsonyi dekoráció. Nem tudtam eldönteni, hogy ez véletlen volt, vagy szándékosan csinálták, de a sárga égők, amiket végigtekertek az ágakon, mosolyt csaltak az arcomra. Az egyetlen világos pont a sötétségben ez a fa volt. Kilógott a sorból, egyáltalán nem illett bele az utca összképébe és mégis szebb volt, mint az egész utca.

Hallottam, hogy a távolban valahol zenét játszanak, és felismertem Lana Del Rey-től a Brooklyn Baby-t. Meglepően jól illett a hangulathoz.

Seokmin-ra pillantottam, aki mellettem állt, és a tekintetét a magasabban lévő ágakon tartotta, aztán megérezte, hogy nézem, és felém fordult. Az arcát csak az egyik oldalról világították meg az égők apró fényei, de még így is ki tudtam venni, hogy ő is mosolyog.

Ő volt az. Ő volt az egyetlen fényes pont. Az én egyetlen fényes pontom.

- Jól állnak neked ezek a fények. - szólalt meg.