VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Nyolcadik fejezet

Az anyám által milliószor elolvasott regény elsárgult lapjait érintve elmélyültem abban a jobb világban, amelyről olvastam. Ahol most nem állnak romokban az országok. Véres küzdelem volt ez, mely rendesen szedte áldozatait minden nemzetből. A németekből csupán egy tucatnyi ember maradt a nem szokványos tűz következtében, amelyet vadászgépek okoztak. De nem amerikaiak.

- Szerintetek még viszontlátjuk a családunkat? - bukott ki hirtelen Derekből, evégett becsuktam a könyvet, és a fiúra néztem.

- Majd a gyászmeneten - kurjantotta Taylor. - Vagy ott sem, mert úgyis tömegsírban végezzük - ajkai megremegve formálták a szavakat, majd arca sírásra torzult. Derek lehunyta szemeit, én pedig Harryre néztem. Találkozott tekintetünk. Száját egy vonallá préselte, és abbahagyta fegyvere tisztogatását. Valami bántja.

Hirtelen ötlött eszembe mondata, amit még a kórházban intézett felém, majd elkerekedett szemekkel pilláztam görnyedő alakjára.

- Mi van Hunter? - Derek összeráncolt homlokkal szólt nekem. Megráztam a fejemet, és elfeküdtem az ágyamon. Az éjjeliszekrényre helyeztem a könyvet, amit oly féltőn őrizgettem idáig anyám miatt. Csak reméltem, hogy minden rendben van vele.

- Ha ennek egyszer vége lesz, nyitok egy horgászboltot. - Taylor feje alatt összekulcsolva kezeit hangosan ábrándokat szövögetett. Harry erre elmosolyodott. - Mexikó északi részén, a Panama-csatorna felé. Halon fogok élni, meg persze ezen itt - emelte magasba a félig megtöltött flaskát.

- Én befejezem az egyetemet - jelentette ki a vörös. - Ha lesz egyáltalán... Na és ti? - biccentett Harry felé és irányomba, ezért lázas töprengésbe kezdtem magamban, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel ezután.

- Meglátogatom a szüleimet, és átveszem a családi vállakozást - Harry végigsimított enyhén borostás állán, majd felmászott a fölöttem lévő ágyra.

- É-én nem tudom - suttogtam rekedten egészen kicsire összehúzva magam. Talán visszamegyek anyámhoz. Igen, ez lesz az első dolog, hogyha életben maradok a háború után. Esetleg megkeresem apám sírját, és utána valahol munkába állok. Ugyan nekikezdtem az egyetemnek, de aztán apám halálhíre annyira letaglózott, hogy inkább felfüggesztettek. Ezek után már nem lennék képes visszamenni, és könyv vastagságú jegyzeteket memorizálni. Talán felvesznek a seregbe, mégha csak tartalékosnak is.

Derek lekapcsolta a lámpákat, azután visszafeküdt a helyére. Összezártam pilláimat, de az álom csak nem akart a szemembe jönni. Éber voltam a mai nap izgalmától, és a gondolattól, miszerint nem igazán látom magam a jövőben. Lehetséges, hogy azért, mert nem is lesz jövőm. El fogok esni a csatatéren, ezért Isten úgy gondolja, hogy nem ad nekem elérhetetlen ábrándokat, amikből úgy sem tudok megvalósítani egyet sem. Csakis a közeli történéseket látom tisztán. Hogy harcolnom kell, és nem szabad elkeserednem az anyámat illetően. Nemes cél érdekében hagytam ott őt, hogy születendő emberi sorsokat mentsek meg, a sajátomat félredobva.

~*~

Remegtem. A homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket kézfejemmel letörölve felültem a kemény matracon, és megpróbáltam szabályozni a szapora lélegzetemet. A gyűrű felhevült mellkasomhoz ért, így az szinte égette a bőrfelületet.

Csak egy álom volt.

A kezembe vettem a regényt, mielőtt nekikezdtem volna végiglapozni az egészet. Végül a hátuljában találtam meg a kéziratot, és mikor konstantáltam, hogy szóról szóra ugyanaz volt lefirkantva, mint az álmomban, riadtan dobtam el azt magamtól.

Az apám üzenetet akart küldeni nekem az álmaimon keresztül. "Mikor a hajnali nap eléri a horizontot, lelkedet teljességgel felajánlod" - ez állt a bordó tónusú, bőrkötéses kötet hátuljában az ő kézírásával. Hiába akartam rá magyarázatot keresni, az álmom egyértelműsítette számomra, hogy a mondat nekem szól. De hisz már felajánlottam lelkem valami jóért, ezért is volt számomra hátborzongató az egész, hogy a jövőben talán valami nagyobb hangvételű dologgal kell majd szembenéznem.

Kibotorkáltam a fürdőbe, és a mosdókagylónak támaszkodva elsápadt arcomat kezdtem tanulmányozni. Barna szemeim mostmár nem villogtak olyan intenzíven, mint akkoriban, az anyám mellett. Ajkaimat vízszintes vonallá préseltem, szemöldökeim ösztönösen ugrottak össze. Kezdtem felvenni azt a férfias ábrázatot, ami itt mindenkin látható volt.

Valaki az ajtóba rúgott egy szitokszó keretében, én pedig riadtan kaptam hátra a fejem. Göndör fürtök buktak elő a folyosóról, amiken megtört a hold patinás fénye. Meglepődötten nézte elgyötört alakomat, mire feleszmélve a néhány pillanatra elalélt helyzetemből, kiegyenesedtem.

- Jár az agyam, nem tudok aludni - vakarta meg tarkóját, mire elmosolyodtam.

- Még mindig hezitálsz? - céloztam a gyengélkedőn lezajlott szív kontra ész beszélgetésünkre. Látszólag azonnal beugrott neki, miről beszélek.

- Igen.

Végre szemeibe mertem nézni. A két méregzöld, csillagkonstellációs írisz olyannyira elemezte még a lélegzetvételeimet is, hogy inkább lehajtottam a fejemet. Szemem sarkából viszont láttam, ahogy ő csak néhány másodperc múlva eszmél fel, és zavartan megrázza fejét. Tincsei össze-vissza ugráltak a mozdulatra, ezért el kellett fojtanom egy mosolyt.

- Azt hiszem, én most megyek - böktem az ajtóra, mire a göndör bólintott. - Jóéjt, Harry!

- Jóéjt, Hunter - duruzsolta, amitől még percekig állt a hátamon a szőr.