VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Harminckettedik fejezet

Ezúttal önszántamból helyeztem a párnájára a gyűrűt. Már nincs rá szükségem. Erőt merítek a dacból, ami bennem fortyog, felemésztve frivolitástól mentes lelkem utolsó darabjait. Elviselem, mert nem tehetek mást. Nem harcolok önmagammal, mert beláttam; rohadtul nincs értelme. Csak vagyok, létezem, de nem élek. Azóta az este óta ténfergek össze-vissza, mint valami holtkóros, monotonul végzem a dolgomat. Vagyis még arra sincs lehetőségem, marad az édes semmittevés, mivel a franciák nagy része még aznap elesett, az angolok pedig nem indítanak hadjáratot kemény hat emberrel a hetvenöt ellen. Mi is fogyatkozunk.

A századossal minden este összefutok a tornácon, legtöbbször csak némán ülünk egymás mellett és figyeljük a távolban táborozó ellenségeinket. Megölhetnénk őket, de nem tesszük.
A száados szerint ez már több, mint csak az olajért folyó harc. Európa nagyhatalommá szeretné kinőni magát. El akarja foglalni az Egyesült Államokat, és ha úgy vesszük, az egész földkerekséget. Ideiglenesen összefognak ellenünk a nemzetek, majd miután sikerült minket letaszítani a "trónról", egymással szállnak harcba. Legalábbis a hadseregünk vezetője így gondolja.

Derektől furcsa pillantásokat kapok, olykor merő véletlenből rám nyit a fürdőben, és megtámasztva az ajtófélfát nem akar kiengedni, hacsak nem kap egy csókot. Így szerezte a szeme alatt éktelenkedő monoklikat, persze másoknak azt adja elő, hogy megcsúszott.

Harry pedig hallgatással büntet. Nem is. Inkább személyemről tudomást sem vesz. Kerülgetjük egymást, és amikor végre kettesben maradunk, lehetőséget sem ad arra, hogy hozzászóljak. Fütyörészni kezd, kihajol az ablakon, vagy egyszerűen csak elhagyja  a szobát.

Jeremiah azóta a gyengélkedőn kötött ki - újra. Egy mamlasz a 15-ből képes volt összeverni egy pillangókésért. Szemöldöke felrepedt, és még fekete bőre ellenére is kirajzolódtak a kékeslila foltok az arccsontja körül. Ajkaiból vér serkent, ahogy szólásra nyitotta őket. Nagyon szarul nézett ki.

- Nővér - intettem kezemmel a szőke nő felé. - Kicserélné az infúzióját, kérem?

- Kösz - csak ennyit bírt hirtelen kinyögni, én pedig mosolyt erőltetve magamra viszonzásképp bólintottam. Igaz, jól tudtam, hogy nem kéne erőltetnem a vele való társalgást, ramaty állapota ellenére sem bírtam ki.

- Te tényleg tudtad? - váltottam halkabbra. Bólintott. - De mégis... mióta?

Jeremiah vigyora nevetésbe fulladt. Én pedig csak álltam ott, mint egy darab fa, tehetetlenül és kiszolgáltatva. Amint valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, felém nézett.

- Amióta csak megláttalak kezedben abba az ócska füzetbe rajzolgatni - válaszolt félhangosan, én azonban minden szavát kristálytisztán értettem. Ajkamba harapva bámultam magam elé, a teljes sokként érő megjegyzése megbénította tagjaimat. Mint valami gyorsan beütő drog. Olyszinten tudta ez a mondat  cseppfolyóssá változtatni testemet, mint amikor az ember valami új anyagot szív. Na és ez keményen beütött.

Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

- Azt hiszem, most... megyek - mutattam a hátam mögé, majd kifarolva a gyengélkedő osztályáról feldobogtam a lépcsőn. S mint akit villámcsapás ért, úgy váltottam irányt inkább a terasz felé, igyekezve elkerülni szobatársaimat.

Ehelyett beletenyereltem egy mellkasba.

Az illatról hamar megéreztem az illetőt, nem mertem felnézni. A hajtövemig elvörösödtem, és ha ez még nem lenne elég, le is fagytam, ezáltal hozzáragadva a férfihez.

Cselekedni kéne.

Lassan, egészen lassan, mintha csak egy bengáli tigris karmai közül szabadulnék, elszámoltam magamban tízig, egyre hátrébb húzódva az alaktól.

- Én ezt nem bírom tovább - türelmetlenül toporgott, arcomat megcsapta csiklandozó lehelete, göndörödő tincseiről nem is beszélve. A belőle áradó hő elevenen felnyársalt, perzselte minden egyes miliméteremet. És ami azután következett, azt hittem, hogy sosem fog megtörténni. Legalábbis vele nem.

Birtoklóan lökött be minket a fürdőszoba ajtaján, amit nekem kellett bevágnom magunk után. Ajkaival ismét lecsapott, azonban most nyakamat célozta meg. Csókjaival behintette vállaimat is, ahogyan fejem felett áthúzta a zöld pólót.

Hónapok óta először éreztem azt a szemérmességet, azt a női energiát, ami most éltető erőként pulzált vénáimban. S mint mikor valami újra rákapunk, le sem tudunk állni vele. Na nekem ilyen volt Harry. Harry Styles, aki hetekig próbált semmisnek vélni, most mégis melleimet becézgeti. Ő volt számomra A férfi, aki szememben már az archaikus görög mitológia mintaképévé vált merészségével, odaadásával, a nemzetek iránti tiszteletével, világképlátásával és nem utolsó sorban a férfi szépségével.

- Szeretlek - suttogta két csók között, miközben az engedélyemre várt, amit meg is adtam neki. Dinamikus ütemben kezdett valami egészen új dolog felé tolni, amit még ezelőtt nem tapasztalhattam. Így mikor karjaiba borulva végigszántottam pőre bőrén, jóleső borzongással válaszoltam neki:

- Én is Harry, jobban, mint hinnéd - feleltem elhaló hangon, fejemet nyakhajlatába fúrva.

Ha valaki, akkor ő lenne az a férfi, akit hazavinnék bemutatni a szüleimnek, a vasárnapi ebédnél mellette ülve egymás szavába vágva mesélnénk anyunak, hogy a lakás, amit vettünk, idő előtt beázott, a gyerekvállaláson törnénk a fejünket, hogy melyik flancos étterembe menjünk vacsorázni a puccos barátainkkal, azon veszekednénk, hogy ki uralja a távirányítót, vagy éppen azon, hogy a születendő babánk kinek a vezetéknevét kapja.

- Min mosolyogsz? - duruzsolta a fülembe lágyan.

- Semmin - válaszoltam, mielőtt újabb csókot csentem tőle.