VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Tizennegyedik fejezet

Ujjamat a nyakláncomon függő ékszerbe akasztottam. Végigsimítottam a belsején, majd megakadt az ujjam valamin. Mintha a csiszolt arany egyenetlen lenne, talán sérült. Az éjjeli szekrényen pislákoló lámpa alá hajolva közelebbről is szemügyre vettem azt, s néhány momentumnyi hunyorítás után apró betűket véltem felfedezni a gyűrű felszínén. Rendkívül apró, precíz munkának tűnt. Kétségkívül tehetség kell ahhoz, hogy valaki pontosan gravírozzon egy ekkora felületre. Pusztításban hazádat meg ne tagadd, véred csöpögjön e vidék alatt - ez állt a gyűrűn, ami még inkább bebizonyította a nyilvánvalót számomra.

Hirtelen értelmet nyert Harry Styles viselkedése velem szemben. A felismeréstől elkerekedtek a szemeim, és szó nélkül hagytam el a szobát. A fürdőbe osontam, megpróbálva nem felkelteni senkit, és legfőképp nem beárulni magam a századosnál, amiért még nem alszom. Kicsit hasonlított ez egy nyári táborra, ahol maximum tízkor takarodó, én pedig tilosban járok, mert mindenképp meg akarom kóstolni a hatalmas cseresznyefa csalogató termését. Elnevettem magam. A szám elé kapva a kezem gyorsan berohantam a kicsi helyiségbe, és magam mögött ügyeltem arra, hogy minél halkabban csukjam be az ajtót. A mosdókagylóra támaszkodtam, majd olyan erősen dörgöltem meg arcbőrömet, amennyire csak tudtam. Ki kellett vernem a fejemből a dolgot. Nem tudtam, hogy odamenjek-e a férfihoz azzal, hogy "tudom, most vertük össze egymás képét, de amúgy nálam van a gyűrűd és tudok rólad". Amikor legutoljára láttam őt, nem volt éppen békülős hangulatában, ezért sem gondolom azt, hogy értékelné, ha ennyi idő után ezt az időpontot választanám arra, hogy visszaadjam neki azt, ami az övé. Jobban belegondolva, az sem biztos, hogy az ő tulajdona, csak az én fantáziám a hatalmas ahhoz, hogy összerakjon egy ilyen teóriát. Megeshet az is, hogy egy előttem életét vesztett honfitárs ingósága ez, ami a nyakamban csüng.

Valójában nem hiszem, hogy ennyi idő után meg tudnék válni tőle. Túlságosan hozzám nőtt, akarva vagy akaratlanul, de a részem egy darabját képezi. Erőt merítettem belőle akkor, mikor más már nem segített, és valahogy nyugodtabb vagyok, hogyha tudom, nem csak a szüleimtől kapott nyakláncot viselem, hanem rajta ezt a gyűrűt is. Minél többször pörgettem át ezt a témát az agyamban, annál jobban belátom; szükségem van rá, a kabalámmá vált.

Szipogás hallatszódott kintről, majd amilyen gyorsan megjelent, úgy is halkult el. Összeszűkített szemekkel lépkedtem az ajtó irányába, majd a fülemet hozzátapasztva próbáltam felmérni a helyzetet. Netalántán már az éjfél környékét taposhattuk, a legtöbben ilyenkor már alszanak. Minden bizonnyal a göndör az. Ma eléggé ramaty állapotban volt, nem is teljesített kiemelkedően az angolok ellen folytatott hadjáratban. Általában én foglalkozom a problémáival, így már oly mindegy, hogy hanyadjára látom letörten. Minden mindegy alapon lenyomtam a kilincset, valamint mély levegőt vettem, ami aztán bent is ragadt.

Talán a férfi látványa miatt.

A falnak dőlve zihált, arcán két kövér könnycsepp versenyzett, ki ér le hamarabb az álla vonaláig. A bal oldali nyert.

Mindig jó kiállású, stramm alaknak látszott, aki nem fél az elé gördülő akadályoktól. Arcára csak néha kerül mosoly, egyébként mindig olyan szúrósan kémlel. Össze-vissza tobzódó haja egészen megnőtt, ami láthatóan zavarni szokta célzás közben.

Már épp becsuktam volna a fürdőajtót, amikor a férfi felemelte a kezét, ezzel megállítva engem.

- Maradjon, Crane - szólt utánam elfúlóan , mire én csak biccentettem egyet. Lassan mellé léptem, hogy a falnak támaszkodjak, amint átszelem a minket elválasztó távot. Melegítőalsóm zsebéből előhúztam egy szakadt cigarettásdobozt, majd lepattintva a tetejét felé tartottam. Ő habozás nélkül kivett egy szálat, majd a zsebéből előkutatott gyújtóval életre keltette azt. A szürke füstszalagot az orrába szívta anélkül, hogy felköhögött volna. - Eljutottam arra a pontra, mikor már magam sem hiszem el, amit mondok, de muszáj, mert mi lenne magukkal nélkülem? - kezdett bele.

- Ezt nem egészen értem, uram.

- Nem is kell, Crane, nem is kell - legyintett, mintha nem mondott volna fontosat. Pedig igenis fontos volt, jelentéssel bírtak azok a szavak, csak aznap még nem fogtam fel. - Maga sem tud aludni?

- Nem bizony - suttogtam magam elé bámulva. Mintha az ékszer pontosan tudta volna, hogy róla beszélek, hirtelen jéghideg tűként szurkálta felhevült mellkasomat.

- Rémálmok gyötrik, nem igaz? - szívott bele a dohányba.

- Épp ellenkezőleg. A valóságot találom borzalmasnak.

- Tehetetlen vagyok, tudja? Ígérje meg, hogy nem feledkezik el erről, ha itt lesz az ideje! Én mindent megpróbáltam - vetett rám egy pillantást. Motyogtam valamit, de én magam sem értettem a szavaimat. Feleszmélésem pillanatában már csak a cigaretta kátrányos szaga maradt a százados helyén.

Ellöktem magam a faltól, és visszabotorkáltam a szobába, ahol a három közül csak egyetlen szempár figyelt éberen.