VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Huszonkettedik fejezet

Fémes anyag simított végig a torkomon. A hátamon vigyázzba vágták magukat a pihék. Vége van. Nem tudom lefegyverezni az alakot, a belőle sugárzó erő meghaladja minden képességemet.

- Hunter Crane, mi? - nevetett fel a fogvatartóm öblösen, mire összevontam szemöldökeimet. Egyből felismertem a hangot.

- Adam - nevettem fel zavaromban, mire ő engedett szorításából, én pedig megpördültem tengelyem körül, így ránézhettem sebekkel tarkított arcára, piszkosszőke hajára. - Ezer meg egy éve - öleltem magamhoz, mire ő megmerevedett.

Hirtelen minden kis képkocka rekordsebességgel került elő a szürkeállományomból. Minek a színjáték, nemde? Én viszont inkább csak tartottam magam a szerepemhez, amit arra az esetre fejlesztettem ki, ha valami csoda folytán itt állna előttem a hús és vér fiú, ő.

- Férfiként mégszexibb vagy - duruzsolta fülembe, mire hamisan felnevettem.

- Ne hangoztasd, senki sem ismer itt valójában. Nekik tényleg Hunter vagyok.

- Hogy a faszba nem buktál még le?

- Megvannak a módszereim - néztem rá sejtelmesen, mire ő ajkaiba harapott.

- Ára van annak, hogy megőrizzem a titkod - jelentette ki komolyan.

- Erre most nincs időnk, brit ficsúr - löktem meg a vállát még mindig színpadiasan, de ő nem tágított. Rezzenéstelen arccal állt előttem, mire leesett az állam. - Ezt most nem mondhatod komolyan.

Tett felém egy határozott lépést, én pedig vele szinkronban hátráltam a fal felé. Már csak a remény maradt nekem, hátha felénk lőnek, vagy valaki megzavarja azt a.. bármit, amire Adam készül. Kezei erősen rámarkoltak csuklóimra, amiket aztán a falra szegezett. Csípője intenzíven az enyémnek nyomódott, így megérezhettem olyasmit is, amire nem igazán voltam kíváncsi. Déja vu, te drága!

- Adam, ne csináld. Általános óta ismerjük egymást...

- De jelenleg te vagy az egyetlen kéznél lévő nő - ajkai birtoklón tapadtak nyakamra, mire nekem undorodó grimasz ült ki arcomra. Fogai erősen belemélyedtek bőrömbe, ezért felnyögtem, amit ő nagy valószínűséggel félreértett.

- Ha nem hagyod abba, meg fognak ölni minket - próbálkoztam, de nem igazán hatotta meg. Egyik keze pólóm alá csúszott, és csupasz mellkasomra simult. "Férfiként" mégsem hordhattam melltartót.

- Adam! - szóltam rá erélyesebben, de nem hatotta meg. Hiába akartam ágyékába térdelni, olyannyira hozzám passzírozta magát, hogy moccanni sem bírtam.

- Fogd. Be - lehelte.

Lövések dördültek a levegőben. A mellettünk lévő ablak üvege hangos ricsajjal tört szilánkosra. Szerencsémre Adam feleszmélt kábult hangulatából, és kihúzta kezét ruhám alól. Mihelyt kellőképpen eltávolodott tőlem, az ágyékába rúgtam, mire ő eltorzult fejjel kapott érzékeny pontjához. Fegyveremet kezembe kapva hasaltam le, hogy a kijárat felé kússzak. Még visszanéztem a brit férfi felé. Hiába éreztem nagy kísértést, hogy elvegyek tőle minden önvédelemre szolgáló eszközt, annyira azért még nem voltam romlott, hogy megtegyem.

A por teljesen ellepte a környéket, ennek köszönhetően néhány méternyire szűkült látóköröm. Feltápászkodtam helyzetemből, és az egyik ház falánál lapultam meg. Lehunytam szemeimet, néhány másodperc múlva képletesen fény gyúlt a fejem fölött lévő villanykörtében.

Visszarohantam az épületbe, ahol Adamnak nyomát sem lehetett látni. Viszont a fényes valami még mindig ott volt, pont úgy, ahogy percekkel ezelőtt megpillantottam. Biztonsági okokból azért hátrapillantottam a vállam felett, nehogy részese legyek egy újabb hasonló incidensnek, mint az előző. Most azonnal egy lélek sem volt mögöttem. A kezembe vettem a csillogó tárgyat, amit már belepett a sivatagi por, de még felismertem. Nagyon is. Láncomra akasztva a gyűrűt rohantam ki előző helyemre, közben lelőttem egy felém célzó brit fickót. A golyó viszont már elhagyta a puska csövét, ezért oldara ugrottam. Nem voltam elég gyors, súrolta a bal karomat. Felszisszenve szorítottam oda a terepmintás kabátomat a sebhelyre, amiből bugyogni kezdett a vér. Forgott a gyomrom a látványtól, de valamit tennem kellett. Nem hagyhattam, hogy elvérezzek. Pólóm aljából tépve egy darabot, szorosan bekötöttem vele a nyílt sérülést. 

- Crane! - egy jólismert alak futott felém, kezében szorítva a fegyverét. - Mi történt veled, haver? - vöröses hajában megültek az aranyló porszemek, így különleges ragyogást kölcsönözve a férfinak.

- Derek? Mi a poklot keresel te itt?

- Az megtalál magától is - mosolygott. - Egyben vagy még, Crane? - biccentett a kötés felé.

- Megvagyok - válaszoltam félvállról, amit ő is észrevett.

- Eléggé sápadt vagy baszki - zsebéből előkotort egy cigarettát, amit ajkai közé vett.

- Eddig is szívtad? - utaltam a dohányra.

- Persze, csak nem olyan sűrűn. Ezek után meg nem is csoda - fejét hátrahajtotta, amint meggyújtotta a szálat, és mélyen letüdőzte annak füstjét.

- Adj egyet - kivettem szájából, majd mélyet szippantottam a kátrányos méregből.

- Hé, ez az utolsó szálam! - durcásan vette vissza azt, ami az övé, erre én csak kiöltöttem a nyelvem. Egyként néztünk össze, amint Derek lába mellett ért célba egy golyó. Ösztönösen guggoltunk le, óvatosan néztünk bele fegyverünk célzó üvegjébe. Derek meghúzta a ravaszt, mire egy hangos kiáltást tompa puffanás követett. Mély levegőt vettem, miközben arra törekedtem, hogy érzelmek nélkül képes legyek kioltani valaki életét. A célkereszt középpontjában egy pocakos alak volt,  pipáját lustán szája sarkában tartotta. Én pedig megtettem, meghúztam a ravaszt, csak nem éppen azt találtam el, akit kellett volna.