VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Huszonharmadik fejezet

Egy közülünk való ugrott a lőfegyver csöve elé, én pedig még idejében húztam azt az ég felé, így a golyó nem érhette a riadt férfit. Arca teletetovált, ruhája szakadt volt. Dzsekim gallérjánál fogva rángatott meg, mint valami eszelős.

- A kurva életbe! Miért nem tetted meg? - könnyáztatta szemeit lehunyta egy pillanatra, azután dühösen meredt barna íriszeimbe.

- Miért tettem volna?

- Mert ez lett volna az utolsó kiutam erről az istenverte helyről - motyogta, én pedig összeráncoltam a homlokom.

- Ezt akkor sem így kellene megoldani. Istennek terve van veled, azért vagy most itt.

- Nem, elfeledkezett rólam - ellenkezett. - Felesleges vagyok.

- Nem vagy az! Része vagy ennek a seregnek. Egy vagy az összetartó láncszemek közül, amik együtt alkotják a gépezetet - arcára halvány mosoly ült ki, de még mielőtt bármit mondhatott volna, kezei elernyedtek gallérom körül, teste egy pillanatra megremegett, az ajkai közül pedig vér csöpögött. A golyó a hátába fúródhatott.

- Te... köszönöm - nyögte, majd egy puffanás kíséretében a homokba esett.

- Ne! - sírtam, és combomat csapkodva bámultam a férfit, akinek még a nevét sem tudtam, de a karjaim közt halt meg. - Bocsáss meg.

Megragadva fegyveremet könnyektől fátyolos tekintettel kezdtem el  célozni a briteket, akik egymás után rogytak össze. Olyanfajta düh sugárzott belőlem, amit akár kilométerekre is meg lehetett érezni.

- Hé, haver! - Derek megmarkolt vállamnál fogva, mire én lihegve fordultam irányába. - Ennek így kellett történnie.

Nem válaszoltam neki, csak ajkaimat egy határozott vonallá préseltem. Ez a férfi igenis érdemelt annyit, hogy életben maradjon, én viszont nem voltam képes megmenteni.

- Ismerted?

- Csak hallomásból. Állítólag olyan szenvedéllyel őrizte a Bibliáját, mint más a dugi piáját. - Bólintottam. A tetovált testhez fordultam, és végighúzva kezemet arcán elkapott az elviselhetetlen bánat.

- Miért veszítetted el a hited? - suttogtam halkan, hogy csak én halljam. Választ persze nem kaptam. De ha őszinték akarunk lenni, ez az a hely, ahol az ember egy pillanatra elbóbiskol, és már nincs is meg az a féltve őrzött, Mindenhatóba vetett hite, mert elkopik. Nem gyakorolja, nem érzi Isten jelenlétét, esetleg már nem is akarja a hitét... A legtöbben fokozatosan távolodnak el a Sátán karmai közé. Emberek életét oltjuk ki. Olyat teszünk, amelyre mi nem volnánk jogosultak, de földi uralkodók köteleznek rá minket.  Csak Isten veheti el, vagy adhatja az életet nekünk, hitvány pornépnek. Egy semmirekellő közeg vagyunk, akik minden normát a szőnyeg alá söpörve háborúskodunk, mert éppen egy felsőbb földi hatalom ezt találta ki. Persze ők jelenleg maximális biztonságot élvezhetnek, míg itt kint a fronton másodpercenként vesznek emberéletek a semmibe. Olyanok vagyunk nekik, mint valami örökkévalóságig terhelhető gépezetek, legalábbis ezt hiszik. Arra viszont egyetlen személy sem gondol, hogy fel kéne bolygatni a kaptárt. Ugyanis a dolgozók tartják össze az eddig jól működött rendszert, amely kezd egyre isntabilabbá válni, köszönhetően az éhezésnek és a rohamosan létszámcsökkenő seregnek.

- Egy darab brit sem maradt! - ordított az időközben mellém kerülő százados a többieknek, mire a magasba emelve fegyverünket éljenzésbe kezdtünk. Izzadtságtól fénylő homlokát megtörölve intett egyet, majd elindult a terepjárók irányába. Egyetlen kobakot kerestem, de hiába pásztáztam a colos férfiakat, Harryt sehol sem láttam. Elfogott az aggodalom, a mellkasomra mázsás kő gördült. A légzésem kissé egyenetlenné vált, mintha egy családtagomat vesztettem volna szem elől. S ezzel az utolsó mondattal még lejjebb taszigáltam magam a szomorúság kátyújának bejáratához. Eszembe jutott az anyám, majd az apám is, na meg a testvérem, akit azelőtt veszítettem el, hogy megismerhettem volna. Ő biztosan nem hagyta volna hátra a családját egy kibaszott háborúért!

- Mi van, Crane? - bökött oldalba Derek, mire rápillantottam.

- Hol van az angol? - suttogtam, hogy csak ő hallja meg. Nyilván nem tett volna jót a hírnevének, ha valaki meghallja.

- Nyomát veszítettem, ahogy leért az ernyővel.

Újult erővel váltam ki az egységből, és az épületek felé kezdtem rohanni. A százados megláthatott, mert nevem a szájából visszhangozva ért el, mialatt a házak között lavíroztam. De még ő sem tántoríthatott el. Makacsságom uralta a testemet, mégha eszem inkább azon lett volna, hogy egy terepjáróra felülve minél hamarabb magam mögött hagyjam ezt a hulláktól bűzlő helyet. Mellkasomat szinte égette a hideg fém, ahogy az hozzátapadt futás közben. Cseppet sem bántam, csak az pörgött az agytekervényeimben, hogy minél hamarabb megleljem a szoborszép arcot, melyek körül csigákba tekerődzve ugrálnak a fürtök. Bongyori haját legtöbbször hanyagul átfésüli ujjaival, még vizes állapotában.

Viszont legnagyobb meglepetésemre, nem Harry nézett vissza rám a porból, hanem egy sokkal mélyebb árnyalatú szempár. Ajkai felrepedtek,  sötét arcát homok lepte. Szemhéjai lassacskán le akartak csukódni, de tulajdonosa nem hagyta. Minden erejét beleadva küzdött, nehogy eszméletét vesztse. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy lelki társam,  pszichológusom teljesen kiment a fejemből.

Majd Jeremiah oldalra bukott fejjel elájult, én pedig felszántva térdeim lecsúsztam hozzá.