VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Huszonnyolcadik fejezet

Kesernyés íz terjedt szét számban. Valaki hajamnál fogva cibált maga után a fapadlón és mivel rövidnadrágot viseltem , a térdem csúnyán felhorzsolódott. Sós cseppek csipkedték szemeimet, körmeimet a fiú csuklójába mélyesztve próbáltam enyhíteni a fejemben szétáradó fájdalmon.

A testem a fémszekrényeknek csapódott, ahogy a fiú karmazsin színű arccal rángatott föl.

- Megmondtam, hogy ne barátkozz a húgommal, te szerencsétlen! - bökött mellkasomra. Összevont szemöldökkel meredtem a végzősre.

- De miért? - néztem rá ártatlan arccal.

- Mert azt mondtam, a kurva életbe!

Ökle fejem mellett csapódott a fémajtónak, ami a rámért ütéstől behorpadt. Tarkómnál fogva ajkaimra tapadt, majd behúzott maga után a tesitanár - vagyis az apja - szertárába. A szőke fürtös lihegve meredt reszkető sziluettemre, majd magam előtt összefont karjaimat szétfeszítve letépte rólam a pólót. Mikor előbuggyant egy méretes könnycsepp, ciccegve lökött el magától, egyenesen a felmosóvödrök közé.

- Szombaton úgyis látjuk egymást - ajkaiba harapva csapta be maga után a szertár ajtaját, én pedig még mindig lesokkolódva próbáltam visszaeszkábálni magamra a tesipólót. Lily meghívott magukhoz, de a jelen fejlemények mellett, nem hittem volna, hogy jó ötlet. Végül elmentem. Amint becsengettem, a piszkosszőke fürtök homlokába libbenve, vizesen fogadtak. Derekamnál fogva húzott be az előszobába, és a falnak lökve nadrágomba csusszant keze. Lily épp időben robogott le a lépcsőn. Sikítva riasztotta szüleit, akik Adamet a balhéi miatt a seregbe küldték. Néha-néha küldött nekem levelet, amikben epekedett válaszomért, ami soha nem érkezett meg hozzá. Nem azért, mert nem bocsátottam meg neki. Egyszerűen nem akartam neki írni, mert sikerült végérvényesen is eltemetnem magamban. Kislányként mindig is felnéztem rá, bejött nekem, ő pedig kielégülést keresve tárgyként bánt velem. Viszont leveleit olvasva, amilyen módon írta őket, mintha évtizedek óta barátok lettünk volna. Persze meg sem közelítettük ezt a szintet. Már elfogadtam, hogy tőle kaptam az első csókom, ami visszagondolva már nem szaggatja fel a hatalmas sebeimet. Legalábbis én ezt hittem egészen az utolsó találkozásunkig az ejtőernyős kalandomkor.

Jeremiah mellkasának dőlve hallgattam szívének egyenletes ritmikáját. Váratlanul nyílt ki újra az ajtó, most azonban épp időben, hogy megnézzem magamnak az ott kis ideig szobrozó férfit. Reménykedtem benne, hogy a göndör fürtös az, ámbár csalódnom kellett. A szőke hajú fiú céltudatos lépésekkel közeledett felém, ezért jobban magamhoz szorítva Jeremiaht lehunytam szemeimet.

- Mit keresel itt? - köptem a szavakat.

- Gyerünk, Hunter - szólalt meg undokul, ezért a gyomrom egészen kicsire zsugorodott. - Vagy talán hívjalak inkább...

- Adam! - pattantam fel hirtelen, ösztönösen cselekedve.

- Miért ne mondhatnám ki? Hiszen ő már régen tudja - biccentett fejével az idő közben feltápászkodó férfi felé. Jeremiahra pillantottam. Eltátva számat hagytam, hogy hangosan csattogjanak a fogaskerekek  elmémben, tűrve a szőke fiú pajzán csillogással telt szemeinek kereszttüzét. Az nem lehet.

- Tűnj a szemem elől, te kretén! - taszítva egyet acélos mellkasán, a fiú féloldalas mosollyal vette kezébe államat. Hogyha valaha szerettem is, mára már tiszta szívből gyűlölöm Adamet. Kijátszotta a kiszolgáltatott helyzetemet, és ha ez még nem lenne elég, porrá zúzta a szívemet.

- Fogadok, még mindig olyan kis törékeny lelkű vagy. Azt hittem, itt legalább megedződtél - szólalt meg. - Te mindig ugyanaz maradsz... Hunter.

- Hordd el magad, te rohadt angol! - Jeremiah mély hangja dörrent az előttem somolygó fiúra, aki így aztán még nagyobb vigyort erőltetett magára.

- Mindegyikkel dugatod magad? - biccentett a feketebőrű felé, aki erre nekipasszírozta a falnak. Adam kigáncsolta Jere-t, én pedig riadtan guggoltam le mellé.

- Jól vagy, haver? - motyogtam.

- Fuss - hangja erőtlenül csengett, mégis kivettem a szót, melyet nagy nehezen sikerült kinyögnie.

Éles fájdalom nyilallt a vállamba, az oldalamba, később pedig a hasamba. Az egész testemben szétterjedt a szúró érzés, elborítva ködös agyamat is. Kirohantam a szobánkból, le a teraszra, ahol két negyven körüli fickó szívott valami furcsa aromájú szivart. Lihegve próbáltam továbbjutni, le a lépcsőn, de a tüdőmbe maró fájdalom ezt nem engedte. Tudtam, hogy nem tehetek semmit. Adam pillanatokon belül itt lehet.

- Nocsak, nocsak, nocsak. - a fiú összeszűkített szemekkel meredt zilált ábrázatomra. Lábai ösztönösen csökkentették az eddig védelmet nyújtó távolságot, ami köztünk húzódott.

- Képes voltál beosonni a halál torkába is, csakhogy az orrom alá dörgölhesd, hogy életben vagy? - nevettem fel zavaromban.

- Mindketten tudjuk, hogy nem csak erről van szó - tett még egy lépést, mire összerándulva a fiú céljainak gondolatától is inkább hátráltam. - Milyen édes vagy ilyenkor!

- Dögölj meg! - előkaptam a zsebemben lapuló késemet, majd esélyeimet latolgatva jobbnak láttam futásnak eredni. Ha szembeszállnék vele, kicsinálna.

A bakancsom kioldódott fűzői sem gátoltak meg abban, hogy loholva tegyem meg a hosszabb távot a konkurencia tábora felé. Nem tudtam, mit csinálok. Csak az járt a fejemben, hogy minél gyorsabban el kell tűnnöm Adam szemei elől.

- Egy amerikai! - kifinomult, egyértelműen felismerhető francia akcentussal üvöltött egy férfi a brit tábornoknak, felém bökve. Egyként ragadtak fegyvert, én pedig megtorpanva néztem farkasszemet a puskacsöveikkel.